Chapter 21

Chanyeol POV

  Nem találkoztam Haneullal. Utoljára a kocsiban, kelletlenül, de elutasítottam. Tudtam, hogyha találkozik velem, Sehunnal megint bajok lesznek. Az a gyerek egy hatalmas seggfej, de nem tehetek ellene semmit, ami legalábbis törvényileg megengedhető lenne, az nem használna. Így döntöttem a visszavonulás mellett. Tényleg reménytelen eset vagyok…

 Péntek este volt, én meg az irodámban ücsörögtem a várost bámulva az ablakon át és merengtem a szerencsétlenségemen. Tökéletes program egy agglegény számára, aki beleesett legjobb haverja menyasszonyának a húgába.  

 Mérgesen összegyűrtem egy reklámlapot és neki vágtam az ablaknak. Halk, tompa koppanással ütődött neki az üvegnek, majd hangtalanul esett a földre. Csak bámultam a papírgalacsint, aztán hirtelen fölálltam és megfogtam egy kezem közelében lévő tárgyat (valószínűleg a papírnehezék volt az) és áthajítottam az irodán, ami, a galacsinnal ellentétben nagyobb hanggal ért földet.

 A tehetetlenség iszonyatosan mardosott, és legszívesebben az íróasztalomat is felborítottam volna, ha nem csörren meg a telefonom és nem tereli el a figyelmem nyomorúságos helyzetemről.

 - Mi van? – szóltam bele ingerülten meg sem nézve, hogy ki hívott.

 - Hallom nem vagy valami jó hangulatban – nevetett fel Jongin a másik oldalon.

 Észbe kapva enyhültem meg barátom hangját hallva.

 - Ne haragudj, csak… nincs jó napom – füllentettem. Igazából nincs már pár hónapja egyetlen jó napom se. – Miért hívtál?

 - Öhm… Kellene a segítséged. Érted megyek.

 - Miért? Történt valami?

 - Majd a kocsiban mindent elmondok, személyesen – keményedett meg a hangja.

 Egyetlen olyan dolog volt a világon, amitől Jongin kijött a sodrából. Én pedig nagyon jól tudtam, hogy mi az.

 Gyorsan összeszedtem a holmim, majd lent vártam, idegesen fel-alá járkálva. Mikor Jongin kocsija leparkolt, azonnal beszálltam és már aggodalmasan kérdeztem volna ki barátom, de ő leintett, majd elindultunk.

 - Amit most mondani fogok, valószínűleg téged jobban fel fog dühíteni, mint engem, de kérlek, uralkodj magadon. Nem szeretnék az esküvőm előtt tárgyalásokra járni.

 - Mi történt? – húztam össze a szemöldököm rosszat sejtve.

 - Nos… Sehun átlépett egy bizonyos határt – mondta lassan, és megfontoltan ejtve a szavakat. – Egy hete voltak Haneullel egy bulin, tudod, a garázsoknál…

 Ahogy hallgattam Jongint, a düh egyre csak növekedett bennem, és csak növelte az addig felgyülemlett tehetetlenségem okozta feszültséget. Kezem ökölbe szorítottam a combomon pihentetve.

 Amint Haneul házához értünk, még le sem állította a motort Jongin, én már ki is szálltam és ahhoz a seggfejhez csörtettem, akár egy felbőszült vadállat. Soha nem voltam még ilyen dühös, de amint öklöm Sehun arcába ért, és éreztem, ahogy a csont ütközik a csonttal, elégedettség töltött el és némi káröröm. Nem hallottam, nem láttam mást csak azt az idióta vadbarmot.  Sehun még részegen is tökéletesen ura volt a testének, így én is kaptam egy-két ütést, de ez sem tántorított el.

 Viszont hamar ráébredtem, hogy nézőközönségünk is van. Haneul kétségbeesetten karolt belém és kiabálta, hogy hagyjam abba, míg Jongin és Hana Sehunt fogták le.

 - Jézusom, Chanyeol, állj már le! – kiáltott barátom is rám, amikor sikerült szétválasztaniuk minket.

 A szöszi a véres száját letörölte a kézfejével, és felnevetett.

 - Ezért aztán fel is jelenthetnélek, öreg – pillantott rám gúnyosan.

 Már lendítettem volna a karom, hogy letöröljem a képéről azt a felsőbbrendű vigyort, de Haneul szorosabban kapaszkodott belém - amit egyáltalán nem bántam.

 - Fogd be, Sehun – morogta ellenségesen el nem engedve a karom. – Ha feljelented, én is feljelentelek zaklatásért és testi sértésért!

 Erre a szösziben is megfagyott a vér, teljesen elfehéredett, majd hirtelen áthajolt a lépcső korlátján és elhányta magát. Undorodva szisszent fel Haneul és a nővére.

 Jongin fölsóhajtott és csípőre tette a kezét.

 - Én majd hazaviszem ezt a kölyköt. Hana, foglalkoznátok addig a másik idiótával? – pillantott vigyorogva menyasszonyára.

 Hana rám kacsintott.

 - Persze.

 Jongin megveregette Sehun hátát, aki még mindig nyöszörgött a korlátra hajolva. Némi szánalmat éreztem iránta, hisz valószínűleg meg fogja kapni a magáét barátomtól is. Bárcsak ott lehetnék, amikor beolvas annak a taknyosnak! Ám kellemesebbnek láttam Haneul és Hana társaságát, így nem hadakoztam, amikor betereltek a házba.

 Leültettek a nappaliban, Hana a történtek ellenére vidáman csacsogott szokásához híven, azonban Haneul nem szólt egy szót sem. Vigyorom, ami eddig az arcomon pihent, egy csapásra lehervadt, amikor Haneul felcaplatott az emeletre. Felsóhajtottam, és a kanapéba süllyedtem, amennyire csak fizikailag lehetett.

 - Ezt nem néztem volna ki belőled Chanyeol – mosolygott rám szelíden Hana, majd letelepedett mellém. – Köszönöm!

 - Mégis mit? – néztem rá meglepve.

 Felnevetett.

 - Azt, hogy bemostál Sehunnak! Én is megtettem volna, de egy részeg emberrel nem szívesen kezdtem volna ki, főleg nem férfival – kuncogott fel. – És azt is tudom, hogy most Jongin is helyre teszi.

 - Egyébként… hogy történt? Jongin nem mesélt el mindent, csak a lényeget.

 - Ó, hát az… - Lehalkította a hangját. – Jongin mentette meg a húgom.

 Az egész történetet hallva már örültem, hogy nem mondott el mindent azonnal Jongin. Ha megteszi, valószínűleg Sehun a sürgősségin, én meg a rendőrségen kötök ki. Az az idióta! Hogy bánhatott így Haneullel, amikor én a gondjaira bíztam? Hogy volt képes… A francba is!

 Fölpattantam és fölsiettem az emeletre. Nem voltam még Hanaék házában, így fogalmam sem volt, hol is lehetett Haneul szobája, de abban a pillanatban föl sem tűnt ez az aprócska gondolat. Mikor azonban a harmadik ajtót téptem fel, jöttem rá, hogy egy hatalmas hülyeséget csináltam.

 Haneul meglepetten pislogott rám a földről. Körülötte samponos dobozok, egyéb kence-ficék hevertek, míg Haneul félig a szekrényben volt.

 - Oh, Chanyeol! Épp valami fertőtlenítőt kerestem a sebeidre, meg kötszert – állt föl zavartan. – Már megvan, lent is megvárhattál volna.

 - Ja, izé… Én csak… - Uramisten! Hogy mekkora egy idióta vagyok!

 Csak álltam ott, éreztem, hogy kezd melegedni a hely és az arcomba tolul a vér. Haneul pedig ekkor felnevetett. Igazán nevetett. Boldogan. És rám. Nem Sehunra, nem a nővérére, vagy a szüleire. Rám. A szívem, akár egy ló, amit megsarkantyúztak, meglódult, és dübörögni kezdett. Szerettem volna megölelni és magamhoz szorítani. Megcsókolni…

 De nem lehetett. Még nem.

 Kiterelt az apró helységből, át egy kellemesebb, nagyobb szobába. A falakon poszterek, jegyzetek, fényképek voltak, a polcokon rengeteg könyv és újság. Az egyik sarokban volt egy kisebb íróasztal, amin ceruza- és tollhegyek voltak. Ecsetek, festékes dobozok is voltak az asztal mellett, néhány vászon társaságában. Az ajtóval szemközt pedig egy kisebb, egyszemélyes ágy hevert. A takaró szépen, eligazgatva volt rajta, néhány párnával és plüssállattal. Nem épp egy tipikus lányos szoba, de voltak jelek. A könyvek, az újságok, és persze a laptop, tudtam, hogy kié.

 - Ülj le az ágyra – szólalt meg ekkor Haneul, kiragadva gondolataim közül.

 Úgy tettem, ahogy mondta, míg ő odahúzta az íróasztaltól a kisszéket. Leült velem szemben.

 - Add a kezed – nyújtotta ki az övét felém. Gondolkodás nélkül helyeztem bele a sajátom.

 Óvatosan megfordította, majd gyengéden tisztítani kezdte a bütykeimen a sebeket. Igazából apró karcolások voltak, de egyáltalán nem bántam most az ápolást. Sőt, ha tudtam volna előre, hogy Haneul fog kezelésbe venni, jobban összeverekszem Sehunnal.

 Míg Haneul munkálkodott, én jobban szemügyre vettem. Barna haját, most összefogta lófarokba, ami kapóra jött. Arcát csak a frufruja takarta el egy kicsit, de még így is láttam, ahogy ajkát beharapva koncentrál. Aztán a kezére pillantottam. A hatalmas kezem mellett az övé eltörpült, és törékenynek tűnt. Szinte viszketni kezdett a tenyerem, ahogy arra gondoltam, miként is tudnám hasznosítani hatalmas kezem, de ezek a gondolatok egy olyan útra tereltek volna, ami illetlen lett volna. Mégis miért kell nekem ilyen… bujaságokra gondolnom, amikor Haneullel vagyok?! Tapizni őt…! Chanyeol, állítsd le magad!

 Ebben azonban Haneul egy cseppet sem segített. Miután végzett a kezemmel, az arcomra került sor. Ehhez viszont fel kellett állnia. Egyik kezével beletúrt a hajamba, hogy megtartsa a fejem, míg a másikkal a szemöldökömnél húzódó sebet kezdte tisztítani. Kellemetlenül éreztem magam, bár a kilátásomban semmi kivetnivalót nem találtam, azonban ezzel csak a rossz gondolataim alá adtam a lovat. Így erősen szorítottam össze a szemem, hogy még véletlenül se tévedjen a dombok felé. Ám Haneul igazán értette a dolgát.

 Amikor az ajkaimhoz ért, akkor kezdtem totál kellemetlenül érezni magam. A fejem rákvörössé vált valószínűleg, és a nadrágom is szűkössé vált ennyi inger után, és ezt… már nem bírtam. Torkomat megköszörülve fogtam meg Haneul csuklóját, és toltam odébb a kezét.

 - A-azt hiszem, ezt majd én megcsinálom – vettem ki a kezéből a kellékeket.

 - Ó…. – mondta meglepetten. – Óó! – mondta még egyszer miután leesett neki a tantusz. Még jobban elvörösödtem.

 Azonban Haneul nem szólt többet. Felállt, majd egy tükröt nyomott a kezembe. Eszem ágában sem volt rá nézni, így minden idegszálammal a sebre koncentráltam. Miután sikerült a bonyolult művelet, némi szisszenéssel vegyítve, visszaadtam a cuccokat.

 - Sajnálom… - motyogtam halkan, remélve hogy, nem hallja meg.

 - Ugyan – legyintett, s szemében huncut fény villant. – Bóknak vettem.

 Elképedve meredtem rá, míg ő kuncogva kiment a szobából. Mikorra utol értem, már én is mosolyogtam.

 A lépcső alján, azonban elhalt a nevetése, arca elkomorult. Amint én is leértem mellé, észrevettem, hogy Jongint bámulja, aki nemrég érkezett vissza. Valamit nagyon magyarázott, és ahhoz, hogy halljam, még a lélegzetemet is vissza kellett fognom.

 - Szívesen megütöttem volna, azt a… - mondta felindultan Jongin, miközben ingerülten lehuppant a fotelba. – De csak megfenyegettem.

 - Te? – pillantott fel Hana az újságból, amit épp olvasott. – Mit mondtál neki?

 - Azt, hogy ha csak a közelébe is megy Haneulnek, nem fogom vissza magam a legközelebbi találkozásunknál. – Jongin előredőlt és a tenyerébe temette az arcát. – Annyira aggódtam, amikor Haneul felhívott aznap éjjel!

 Hana felállt és Jongin mellé sétált, leült a fotel karfájára. Szelíden és meghatottan mosolygott a vőlegényére.

 - Tudom és köszönöm! Meglátod, Haneul is meg fog enyhülni, csak… még kell neki egy kis idő – simogatta meg a hátát barátomnak.

 Jongin keserűen felnevetett.

 - Idő… Haneul soha nem fog elfogadni. – Fölsóhajtott. A hangja szinte fájdalmas volt. – Arról még álmodni sem merek, hogy egyszer megkedvel…

 - Jongin! – Hana átölelte őt.

 Haneul ekkor visszaszaladt a szobájába. Én még letaglózva álltam egy pillanatig, aztán Haneul után mentem. Halkan benyitottam hozzá, majd becsuktam az ajtót és összefont karokkal neki támaszkodtam. Egy darabig csendben figyeltem.

 Felhúzott térdekkel ült az ágy mellett, üveges tekintettel meredt maga elé. Karja maga mellett lógott élettelenül. Rossz érzés volt így látni őt, és persze Jongint is. Soha nem gondoltam, hogy ennyire bántja az, hogy Haneul minduntalan elutasítja. Tudtam már akkor, hogy Haneul terve kudarcba fog fulladni és csak rosszabb lesz minden, de ezt nem akartam az orra alá dörgölni. Ő is nagyon jól tudta, hogy hibázott. Semmi értelme nekem is megemlíteni a ballépését.

 Halkan mellé lépkedtem és leültem én is a

földre. Összeért a vállunk. Meg akartam vigasztalni, de semmit sem akartam ráerőltetni. Haneul nem az a fajta lány volt, aki csak úgy megnyílik akárkinek. Valószínűleg emiatt is kerüli most még jobban Jongint. Egy olyan gyenge pillanatában látta akkor, amit inkább meg sem történtté szeretne tenni. Kellemetlen és frusztráló.

 - Tudod – szólaltam meg halkan. – Jongint egyetlen dolog hozza ki a sodrából, pedig elég egy türelmes ember. Ám ha a családját fenyegetik… nincs második esélye annak a személynek.

 Haneulre néztem, aki engem figyelt könnytől homályos tekintettel.

 - Jonginnak már te is a családjához tartozol.

 Nem hittem volna, hogy valaha sírni látom, majd Haneult.

 Ahogy azonban hatalmas szemeiből kicsordultak a könnycseppek, már nem tudtam visszafogni magam. Átkaroltam, és szorosan magamhoz húztam reszkető testét. Államat a fején nyugtattam, míg kezemmel nyugtatóan cirógattam a karját és a hátát.

 Végre… Megölelhettem őt.