Chapter 24 - THE END

 Biztosra vettem, hogy Hana észre fogja venni a kezem munkáját. Azt nem mondanám, hogy a rajongóm volt, de ismert, és szerette a munkáimat. Igazából ő volt az egyik, a kevés ismerősöm között, aki elismerte a tehetségem. Ezért biztos voltam, hogy Jongin nem takargathatja ezt a kis titkát, bár nem is feltételeztem róla, hogy ezt tenné akkor is, ha a nővérem nem fogna gyanút.

 Aztán, abban is biztos voltam, hogy a kis meglepetésünk Chanyeollal, tuti tetszeni fog mind a kettőjüknek. Hananak minden, hisz ő imádja ezeket a romantikus, de visszafogott dolgokat, Jonginnek meg talán a gesztus lesz az, ami meghatja. Valójában az én ötletem volt, de Chanyeol is rengeteget segített. Talán még túl sokat is…

Szombaton, a nagy napon, Chanyeollal jóval korábban elmentünk, hogy a kajákat megcsináljuk és az italokat előre behűtsük. Én a kinti meglepetést csináltam, míg az óriás összedobta a salátákat, majd szépen neki fogtunk a sütik készítéséhez, mivel én azt akartam, hogy azok, teljes mértékben frissek legyenek. Az utolsó pillanatban vittük ki a tűzforró finomságokat, mikor Jonginék megérkeztek. Hangtalanul és szinte láthatatlanul sürgölődtünk, aztán leléptünk. Mikor Jongin felhívott, már a kocsiban ültem Chanyeollal.

 - Mit akart? – kérdezte.

 - Most jutott az eszébe a kaja – ráztam meg a fejem. – Komolyan! Nem értem miért segítettem neki. Ez egy remek alkalom lett volna, hogy…

 Hirtelen elhallgattam, lesütöttem a szemeimet. Chanyeol visszatartotta a lélegzetét, hallottam, ahogy ő is meglepődik, majd lassan kifújta a levegőt és felém fordult.

 - Volna. Múlt idő, Haneul – mosolyodott el.

 Viszonoztam a pillantását, de nem mosolyodtam el. Farkasszemet néztünk egymással, próbáltunk a másikba látni, de nekem az volt az érzésem, hogy Chanyeol már réges-régen tudta azt, amit még én magamnak sem mertem bevallani. Az összes gondolatomat megértette, tudta a cselekedeteimnek az okát, azon túl is, amiket én vallottam be neki homályosítva.

 Chanyeol a valós énemet látta, ami az ezer meg egy álarc mögött bújt meg.

 Kinyitottam a számat, majd becsuktam és megszakítottam a szemkontaktust. Nem akartam, hogy belém lásson. Elfordultam és mereven bámultam ki az ablakon a sötét éjszakába. Chanyeol beindította a kocsit, majd elindultunk. Az út nagy részében csendben voltunk, de nem abban a nyugodt csendben, hanem a feszült, kínos csendben. Láttam a szemem sarkából, hogy néha erősebben szorítja meg a kormányt, aztán magamon éreztem a tekintetét, amint lopva rám pillantott. Én makacsul szegeztem előre a tekintetem, és csak az összes többi érzékszervemre hagyatkoztam.

 Talán Szöul szélén járhattunk, amikor meguntam a köztünk feszülő kínos csendet és elkiáltottam magam.

 - Az isten szerelmére, csak… beszéljük meg! – csaptam a combomra. – Úgy érzem magam veled, mint két mókus, akik kerülgetik egymást!

 Chanyeol nem nézett rám, csak meglepetten felvonta szemöldökét, elmosolyodott, majd a gázra lépett, de nem szólt egy szót sem. Éreztem, hogy tervez valamit, így én sem szóltam többet.

 Végül kilyukadtunk Chanyeol házánál. Mivel engem sem ejtettek a fejemre, így felszólalt bennem a racionális énem, aki figyelmeztetett arra, hogy itt egy kevéssel több lesz, mint beszélgetés. Legalábbis ezt súgta az a picike hang a fejemben, de jobbnak láttam nem figyelni rá. Csendben követtem Chanyeolt a házába, majd helyet foglaltam a jól ismert kanapéján.

 A colos persze hazai terepen, teljesen otthonosan és kényelmesen járkálgatott. Átöltözött, majd a konyhában italt készített, amit behozott, majd átadta az egyik bögrét. A langyos tea illata megcsapta az orromat, ami azonnal ellazított. Magamban elismerően hümmögtem az ellátmányért, amit
valószínűleg nem véletlenül kaptam, hisz Chanyeol számára én egy nyitott könyv voltam.

 - Nos, akkor beszéljünk – helyezkedett el mellettem vendéglátóm is. Az arcán a letörölhetetlen vigyor ott figyelt, még akkor is, amikor a teát szürcsölgette.

 - Izé, én nem így gondoltam… vagyis, hogy nem most, hanem… az autóban haza… fele… – nyögdécseltem egyre vörösebben, aztán jobbnak láttam, ha a teára fordítom a figyelmem.

 - Én úgy gondoltam, jobb minél előbb túlesni rajta – vont vállat szórakozottan Chanyeol. Előrehajolt, s letette a bögréjét az asztalra, majd felém fordult, könyökét a kanapén megtámasztva, állát a tenyerébe helyezve kezdett mustrálni az idegesítő vigyorával együtt. – Rajta, ki vele!

 - Én nem úgy értettem… – nyüszítettem teljes mértékben a bögrébe bújva és a lehető legkisebbre összehúzva magam. – Nem mehetnék mégis haza?

 Ekkor Chanyeol összevonta szemöldökét és elkomorult arccal hajolt közelebb.

 - Talán rosszul gondolom? – kérdezte halkan. – Az a seggfej ennyire…

 De nem fejezte be. Dühösen pattant fel, és állt meg felettem. Ahogy ott tornyosult felettem, villámló tekintettel, valahogy a nyugtalanság elillant belőlem. Teljesen üressé váltam.

 - Haza viszlek. – mondta és már indult volna ki, de megragadtam a kezét.

 Erősen markoltam a hatalmas kezet, szinte kétségbeesetten kapaszkodtam belé.

 - Én… érzek irántad valamit – nyögtem ki szerencsétlenül, vöröslő fejjel.

 Az óriás lassan visszaült mellém, de nem engedtük el egymás kezét.

 - Mit érzel? – kérdezte csendesen.

 - Többet. Sokat. De nem tudom, hogyan… - Idegesen felszusszantam. – Sehunnal való kapcsolatom vége felé már tudtam, hogy nem vagyok közömbös irányodba, de nem akartam olyan lenni, aki azonnal beleveti magát egy újabb kapcsolatba, mihelyst vége az előzőnek, meg hát…

 Döbbenten meredtem magam elé és forrtak a torkomra a szavak. Hirtelen hasított belém a gondolat, ami elsöpört mindent és ott lebegett komoran a fejem felett. Kihúztam a kezem Chanyeoléból, aki aggódva kapott utána, de eltoltam magamtól.

 - Mi az, Haneul?

 - Mi van ha… - pillantottam rá elkeseredve. – Ha ez az egész csak Kim mama akciójának köszönhető? Ha csak miatta kedvellek, de ez nem… ez nem őszinte érzés, hanem csak fellángolás?

 Éreztem, ahogy könnyek lepik el a szememet elhomályosítva Chanyeol kétségbeesett arcát. Nem láttam jól az arcán átsuhanó érzéseket, nem láttam a tekintetében lejátszódó gondolatokat. Ám nem is volt rá szükségem. Az óriás ölelő karjai határozottan fonódtak körém és vontak a mellkasára, ahol hallottam és éreztem a hevesen verdeső szívét.

 - Ezen kár törnöd a fejed – nevetett fel. – Engem nem zavar, ha csak egy fellángolás. Majd szépen kialakul a többi, vagy ha nem, hát az sem baj. E-ez nem olyan, mint egy életre szóló szerződés. Ki kell próbálni, csak azután dönteni. Ehhez idő kell.

 Megdöbbentettek Chanyeol szavai, de egyben jól is estek. Arcomat mélyebbre fúrtam vállgödrébe.

 - Akkor… - motyogtam fáradtan. – Mi most…

 Nem láttam, de éreztem, hogy Chanyeol elmosolyodik. Megsimogatta a hajam, majd eltolt magától. Szemeiben vidámság és határozott vágy tükröződött. Sütött róla az elégedettség és a boldogság, ami hamar rám is rám ragadt.

 - Mi most együtt vagyunk – mondta ki helyettem, de még így is belepirultam. Teljesen más volt ez, mint amikor Sehunnal voltam. Viszont Chanyeol sem hazudtolta meg magát. Vállamra tette két kezét, fejét lehajtotta, és egy hatalmasat sóhajtott. Mikor ismét rám emelte tekintetét, csintalan félmosolyra húzta száját, de tekintete perzselte a bőrömet. – Ezt már régóta meg akarom tenni. – mondta majd odahajolt és megcsókolt.

 Szája akaratosan mégis gyengéden falta az enyémet, egyre forróbbá és forróbbá téve a levegőt és a bőrömet. Hamar belefeledkeztem tökéletes csókjába, és a helyzetbe, amibe kerültünk. A keskeny kanapén, ami hirtelen kényelmessé és tággá változott, elhelyezkedve kényeztettük a másikat. Chanyeol teste az enyém felett, hozzám simulva feküdt, tenyere égette a csípőm, s ajkainak menthetetlenül a függőjévé váltam.

 Nem szívesen, de elhúzódtam tőle, mire Chanyeol is ellenkezése végett felmordult, de állam és nyakam csókolgatásával folytatta. Szapora lélegzetvételeim miatt féltem megszólalni, és nagyon is jól estek a colos, mind az ajkával, mind az addigra felfedezőútra indult kezével folytatott tevékenysége. Ám nem hagyhattam, hogy női büszkeségemen csorbát ejtsen bárki is, így összeszedtem minden erőmet, és eltoltam magamtól az óriást. Chanyeol homlokráncolva és értetlen tekintettel meredt rám.

 - Ne siessünk el semmit sem – simogattam meg mosolyogva az arcát.

 - Most komolyan?! – morrant fel kínok közt. Nagyon is jól éreztem nemtetszésének okát, de ez nem épp egy olyan dolog volt, ami fontos befolyással rendelkezne.

 Szánakozva néztem rá.

 - Halálosan komoly, bocsi – rántottam meg a vállam.

 Chanyeol felszusszant, de nem erőltette tovább. Befészkelte magát mellém, s felkönyökölve pillantott le rám, míg hosszú ujjai a hasam érzékeny bőrét cirógatta.

 - Hihetetlen vagy. Mire fel ez a szemérmeskedés? – húzta fel kérdőn egyik szemöldökét. – Néha igazán nem értelek…

 Felkacagtam.

 - Hidd el, sokan vannak így. Meg hát, azt mondtad, hogy adjunk időt a dolognak. Én úgy gondolom, ez mindenre vonatkozik – vigyorogtam rá szemtelenkedve, mire belecsípett a hasamba. – Áú!

 - Megátalkodott boszorkány vagy. Egy igazi feminista! – bújt a nyakhajlatomba és csókolta meg a bőröm. – Ez tetszik…

  Végül még úgy egy órán át nem tudtunk elszakadni se egymástól, sem pedig a kanapétól. Anyám hívása vetett végett a dolgoknak, majd Chanyeol úriember módjára, nagy nehézségek árán, de hazafuvarozott.

 Letörölhetetlen vigyorom mindenkinek feltűnt, így sokáig nem is tudtam leplezni a tényt, hogy végül Kim mamának sikerült minket összeboronálnia, de Chanyeollal szentül állítottuk, hogy csupán elindította a folyamatot. Persze, aki nálunk is jobban örült ennek a ténynek, az a nővérem volt. Rendesen meg is könnyezte, bár valószínűleg a jól sikeredett estéje is közre játszott benne.

 Aztán elérkezett az esküvő. Minden a helyére került, szent volt a béke, és végre nekem is sikerült őszintén örülni testvérem házasságának. Jongin nem bírt hálálkodni és ölelgetni, nővérem sírva köszönt meg nekem mindent, és szégyen, nem szégyen, nekem is kicsordult egy könnycseppem, de ha lehetett volna, azt is visszaerőszakoltam volna. Chanyeol persze azonnal rávetette magát a témára és még napokig hallgathattam cukkolását.

 Így visszagondolva, sehogy sem értem, miért akartam ennyire Hana és Jongin közé állni. Azok ketten annyira összeillettek, mint a ketchup és a sült krumpli. Az egyik a másik nélkül élvezhetetlen. Önző vágyaim majdnem a vesztemet okozták, de szerencsére hamar kinyílt a szemem, és visszafordultam a szakadék széléről. Persze ebben nem kevés szerepet játszott Chanyeol, Hana, és valahogy még Jonginnak is sikerült a saját oldalára állítania. Szerencsés fickó, amiért ilyen felesége lehet, mint a nővérem, és olyan imádnivalóan pukkancs sógornője, mint én.

 Hisz Hanahoz akaratlanul is jár egy kishúg.

Chapter 23

Jongin POV

 Egészen meglepődtem, amikor Haneul beleegyezett, hogy segít. Nekem. Akit szívből gyűlöl. Aztán az is furcsa volt, hogy kedves volt. Mármint Haneul szokásos viselkedéséhez képest. Nem döfött le a tekintetével, csupán egyszer, amikor megöleltem, de az érthető volt. Aztán amikor együtt nevetett velem, voltaképp azt hittem, hogy meghaltam, vagy csak álmodom. Nagyon furcsa volt, de örültem neki.

 Ami pedig igazán jól esett, az az volt, amikor a piknikkosárhoz húzott, és csillogó szemekkel magyarázni kezdte kis tervét. Alig hittem a szememnek és a fülemnek. Amint kitettem Haneult a házuknál, azonnal mentem Chanyeolhoz, hogy elmeséljem neki.

 - Gratulálok, barátom – veregette meg a hátam Chanyeol, amikor végére értem a mesémnek. Olyan „mindentudó” tekintettel nézett rám és vigyorgott.

 - Mi az, amit te tudsz, én meg nem? – kérdeztem gyanakodva.

 - Ó, nagyon sok mindent – nevetett fel.

 Ma igazán boldognak tűnt óriás barátom, az elmúlt napokhoz képest. A múltkori látogatás Haneulnél talán valamit megoldott kettejük között. Ahogy elnéztem őket eddig, igazán jól megvolta egymással, még ha veszekedtek is. Chanyeol nem a legügyesebb a csajozásban, pedig a nők imádják, de ő valahogy sosem igyekezett barátnőt szerezni magának. Az, hogy ennyire tetszik neki Haneul, az egy ritka és talán megismételhetetlen fordulat.

 Erről pedig eszembe jutott, hogy talán ebben segíthetek kettejüknek.

 - Mondd csak, Chanyeol – szólaltam meg elgondolkodva. – Ráérsz a hétvégén?

 - Most? – nézett rám kíváncsian. Bólintottam. – Nem tudom. Miért?

 - Segítened kellene. Haneul nem biztos, hogy boldogulna vele egyedül, míg én Hanaval foglalkozom.

 - Nos – lapozott bele a naptárjába. – Segíthetek, de pontosan mik is a terveid?

 Tervekkel éppenséggel nem rendelkeztem, mivel ezt a feladatot Haneulre hagytam, mivel úgy gondoltam, úgy se tetszene az neki, amit én választok ki, és mindenbe beleszólna, vagy ilyesmik. Chanyeol nem repesett az ötletért, de miután kifejtette a nézeteit, készségesen segédkezett ott ahol szükség volt rá. Haneul már kevésbé örült annak a ténynek, hogy Chanyeol is besegít az előkészületekbe, de hősiesen tartotta a száját és nem tett epés megjegyzéseket és nem szurkálódott.

 Ez a változás kellemesen ért, és újra bizakodni kezdtem, bár most jóval óvatosabban. Csak akkor értem és szóltam hozzá, ha úgy láttam, nem bánja a dolgot, és soha nem estem túlzásokba, bár néha igazán megölelgettem volna. Vajon ilyen érzés, ha az embernek húga van?

A hétvége előtti pénteken az utolsó simításokat tették meg, és ellenőriztek mindent a kiválasztott helyen. Haneul nem kalandozott messzire, amit azzal az indokkal magyarázott meg, hogy Hana szereti az egyszerű, de romantikus helyeket, a természetet. Ezért pár kilométerre lévő kisváros szélén lévő éttermet foglaltunk le. Az egész helyet kibéreltem, hogy kettesben lehessünk. Az étterem hangulata és dizájnja tökéletesen illett Hana természetéhez és ízléséhez. Ahogy megpillantottam a helyet, tudtam, hogy tökéletes. Nem győztem Haneulnek hálálkodni, aki persze szarkasztikus megjegyzéseivel hessegette el a dicséreteimet, de láttam, amikor azt hitte senki sem figyeli, az arcán egy aprócska mosoly tűnt fel.

 A készülődések alkalmával azonban nem tudtam Chanyeolt Haneul közelébe tudni. Az a lány folyton elment, kikerülte, vagy épp nem jelent meg. Mintha tudat alatt tudná, mit akarok elérni. Bosszantott, hogy nem sikerült segítenem nekik, de ez annyit jelentett, hogy nekem nem is kell beleavatkoznom.  A pénteki napon sem tudtam semmit sem tenni, ráadásul Chanyeol hamar lelépett, mondván, hogy dolga van. Aztán a kijelölt napon, annyira izgatott voltam az este miatt, hogy eszembe se jutott, hogy én kerítőt játsszam, ellenben halálra idegesítettem Haneult.

 - Biztos, hogy ott van? Nem felejtettük el? Megvetted? – kérdezgettem egész álló nap, amikor épp telefonáltam neki, ha valami eszembe jutott.

 Mikor már a hetvenedik hívásnál jártam, Haneulnél elszakadt a cérna.

 - Az Isten szerelmére, Jongin! Én magam fogom tönkre tenni az estéteket, ha nem fejezed be! Ha valami aggaszt, menj oda te és nézd meg, ha nekem nem hiszel! – kiabálta ingerülten a telefonba. – Ha még egyszer felmersz hívni estig, nem állok jót magamért! – És letette.

 Végül sikerült hívás nélkül átélnem a napot, bár nagyon viszketett a tenyerem, hogy a kezembe vegyem a telefont. Amikor pedig eljött az idő, vigyorogva indultam el. Haneul és Chanyeol már egy órával előttem elindultak, hogy mindent átnézzenek és előkészítsenek, ami olyan volt. Igazából számomra is lesznek meglepetések, mivel ők ketten dolgoztak rajta, én csupán finanszíroztam. A terepet láttam, és még úgy félkész állapotában. Ám hogy milyen lett valójában, Hanaval együtt fogom felfedezni.

 Nos, Hanaban is fel-feltűntek a családjukban olykor tapasztalható… erő… Haneulba talán több is szorult, ám ő nem tudja kamatoztatni kicsit visszahúzódó természete miatt. Viszont Hana igen. Az Ő természete tökéletes, hogy még a legnagyobb, legerősebb ember is elkottyintsa a titkait, ha Hana úgy véli, neki tudnia kell róla. Szerencsére én már felkészültem erre az eshetőségre, és míg megtettük azt az egy órás utat, sikeresen kitértem lényegre törő kérdései elől.

 - Jongin, elmondanád végre, hogy hová viszel? – nyafogott. – Már lassan egy órája, hogy úton vagyunk. Holnap sok dolgom lesz, ráadásul anyunak sem szóltam, hogy nem alszom otthon.

 - Csak bízz bennem, Hana – mosolyogtam rá és megfogtam a kezét.

 - Jah, azt teszem. – nyögött fel. – Ezért vagy még te a volán mögött, és nem én…

 Végül tényleg belenyugodott abba, hogy nem mondok el semmit, és csöndben maradt. Amikor megérkeztünk, Chanyeoléktól jött egy sms, hogy kész van minden, és hogy már ők sincsenek ott. Valószínűleg hazamentek. Ennek nagyon örültem, mivel ez azt jelentette, hogy ők egész végig kettesben voltak, ami talán valamiféle sikert szült kettejük kapcsolatában.

 - Hol vagyunk? – bökött meg Hana.

 Fölnéztem a telefonomról.

 - Gyere és meglátod – mosolyodtam el.

 - Ma valaki nagyon sejtelmes – mosolyodott el végül Hana is.

Ujjainkat összefontam, majd bevezettem a kis étterembe. Bent kellemes illatok kényeztették az orrunkat, a látvány pedig olyan volt, mintha egy film egy jelenetének a berendezése lett volna. Amikor Hanara pillantottam, az ő arcára is hasonló gondolatok ültek ki. A szeme csillogott, és még a szája is tátva maradt. Aztán felém fordult.

 - Ez mégis… - nézett rám értetlenül.

 - Hát… az okának nem hiszem, hogy örülni fogsz, de… nos… Meg akartalak lepni.

 Hana elmosolyodott és átölelt.

 - Köszönöm! – Arcát a vállamba fúrta. – Gyönyörű!

 Ezután Hana minden apró részletet megnézett, megvizsgált. Mindenre rácsodálkozott, és közben végig csillogtak a szemei. Akármennyire is szerettem őt, ekkor azt hiszem, újból beleszerettem. Gyönyörű volt és természetes, pont, mint az első találkozásunkkor. Végig büszke mosollyal követtem a tekintetemmel.

 Chanyeol és Haneul pedig tökéletes munkát végeztek. Haneul pontosan tudta, hogy mivel veheti le Hanat a lábáról, mégsem esett át a ló másik oldalára. Az apró étteremnek megmaradt az eredeti jellegzetessége, az otthonos légköre. Az itt-ott elhelyezett illatgyertyák, a virágok, és apró fadobozkák, terítők, meg miegymás elhelyezésével csupán feldobta, az amúgy, kissé szegényes berendezését a helynek.  Mondott rá egy szót, hogy ez egy stílus, amit Hana nagyon kedvel, de már kiment a fejemből.

 - Tetszik a hely? Ez varázslatos, Jongin! – fordult felém kezében egy fémkannás virággal. – Ezt te csináltad?

 - Nem egészen – vakartam meg a tarkóm. – Volt egy kis segítségem…

 Hana kérdőn felhúzta szemöldökét, aztán mindentudóan elvigyorodott.

 - Túl jól ismerlek már – sóhajtotta és visszarakta a virágot.

 - Ezért leszel a feleségem – öleltem át hátulról és csókoltam meg a csupasz vállát. – Túl sokat tudsz.

 - Á, szóval ezért, mi? – kuncogott fel. – Hmm… a világért sem akarnám összezúzni ezt a pillanatot, de… éhes vagyok.

 Mind a ketten felnevettünk, majd leültünk az asztalunkhoz. El se tudtuk volna téveszteni, mivel ez volt a legközelebb az udvarhoz. A hatalmas üvegajtók mellett állt szépen feldíszítve. Hanat leültettem, én pedig a konyhába menekültem a telefonom után kutatva, ugyanis erről elfeledkeztem.

 - Haneul! – visítottam a telefonba. – Kaja! A kajáról megfeledkeztünk!

 Egy pillanatig azt hittem, hogy csak magamba beszélek és Haneul fel sem vette, de egy hatalmas, reménytelen sóhajtás törte meg a csendet.

 - Csak te, Jongin… - szólt bele unottan Haneul. – Tudod, valóban elgondolkoztam azon, hogy vajon mennyire égtél volna le nővérem előtt, ha mi nem segítünk neked Chanyeollal.

 Ebbe szörnyű lett volna még belegondolni is… Haneul valóban az életemet mentette meg.

 - A kaja a hűtőben van, ahogy az italok is. Jég a fagyóban – sorolta türelmesen. – Ha végeztetek, a desszert a kertben lesz. Sok sikert a továbbiakban.

 Megkönnyebbülve vettem ki az ételeket a frigóból. Egy hadseregnek elegendő kaja volt benne, húsoktól kezdve a salátákon keresztül minden. Már tálakba volt téve, nekem csak ki kellett vennem és megmelegítenem. Miután pedig feltálaltam őket, (amiért szintén kaptam egy elismerő mosolyt Hanatól) elfogyasztottuk. A bor, amit találtam, isteni volt, és azt is tudtam, hogy Chanyeol volt az, aki választotta. (És bármennyire is tisztelem Haneult, neki nincs akkora tapasztalata valószínűleg a borok terén, mint barátomnak.)

 Miután végeztünk, és a maradék bort felkapva, úgy tettem, ahogy Haneul mondta. Kivezettem a nővérét az üvegajtókon át, a kertbe, ahol már várt ránk, egy úgy szint, szépen feldíszített udvar. A fákon a fényt adó fehér lampionok csüngtek, míg a földön mindenféle színű és mintázatú takarók és párnák hevertek körberakva színes befőttesüvegbe tett mécsesekkel. Lefedett tányérokon és tálakban pedig különféle sütemények sorakoztak. Egy fémvödörben jégbe állítva egy újabb üveg bor volt és mellette egy, a stílusnak teljesen megfelelő rádió kellemes zenét árasztott.

 - Ez eszméletlen! – Hana nevetve nézett körbe, teljes örömlázban égve. – Mégis hogy csináltad?

 Én sehogy… Ez számomra is meglepetés volt. Ám mindezt leplezve egy mosollyal, leheveredtünk a takarókra. Egymás mellett feküdtünk és az eget bámultuk. Hana a fejét a mellkasomra fektette, én pedig őt cirógattam. Ezer éve talán, hogy ilyen nyugodtan együtt voltunk. Szinte anyám minden ilyen pillanatot tönkre tett, mikor otthon voltunk. Aztán az üzleti utak miatt szinte alig voltam egyáltalán az országban, így most szinte lehetetlen volna, akár tankkal odébb vonszolni innen. Az összes feszültség elillant a testemből.

 - Gondolom Haneul volt az, aki segített ebben – motyogta Hana. – Felismerem a keze nyomát, bármit is csinált.

 - Úgy látom, színt kell vallanom. – Hana felkönyökölt, s ujjai a hajammal kezdtek játszadozni, míg én elmeséltem neki a tervünket.

  - Igaz is! – dermedt meg hirtelen. – Azt mondtad, hogy ennek van oka, aminek nem biztos, hogy örülni fogok. Mégis mi lenne az?

 - Az a helyzet… – ültem fel, majd bűnbánóan ránéztem. – Hogy nem tudunk az esküvő után nászútra menni.

 Hana összehúzta szemöldökét, míg elgondolkodott azon, amit mondtam.

 - Munka… miatt? – kérdezte végül. Bólintottam, mire ő elmosolyodott, két keze közé fogta az arcomat, homlokát homlokomnak támasztotta, s tekintetét az enyémbe fúrta. – Ez életem legszebb meglepetése. Köszönöm, Jongin.

 Aztán megcsókolt.

EXTRA +17,5 J

(Ha valaki nem érzi nagynak magát és még valóban nem is az, akkor most figyelmeztetem, hogy innentől felnőtt tartalom jelenik meg! Aki nem akarja, ne olvassa! Aki pedig szeretné, annak jó szórakozást kívánok!)

A csókunk heves volt, a bortól kissé savanykás, mégis édes és ismerős. Meglepett a gesztus, Hana szavai pedig megolvasztották a bensőmet. Aztán a szívem dübörögni kezdett a mellkasomban, ahogy ajkaink egymást fedezték fel. Kissé talán úgy viselkedtünk, mint a tinédzserek, akik most találkoztak újra hosszú ideje.

 Hirtelen viszont én sem tudtam, hogy hol is kezdjem. Kezem állandóan kereste Hanat, hol a hajába túrtam, hol pedig cirógattam, vagy épp a ruhájától szabadítottam meg. Hana szintén türelmetlen volt, az ingem gombjai bánták, amikor már nem bajlódott a kigombolásukkal tovább. Aztán, mintha csak egy varázsütésre, lenyugodtunk. Elváltak ajkaink, egymást fürkésztük, miközben a halk zene és kettőnk lihegése hallatszott csupán.

 A hűvös levegő cirógatta meztelen bőrünket, de nem éreztünk semmit se. A felhevült testünk, amit előzőleg a bor is felmelegített, csupán azzal foglalkoztak, hogy minél közelebb és közelebb legyenek egymáshoz. Ahogy egyre csupaszabbak lettünk, miként lekerültek rólunk a ruhadarabok, úgy lett egyre szaporábba lélegzetvételünk és a szívünk dobogása. Szinte éreztem Hana forró bőre alatt a hevesen verdeső szívét, amikor ajkaimmal cirógattam érzékeny bőrét. Csókokkal hintettem be az egész testét, néhol megpecsételve a pillanatot. Hana ujjai a bőrömet simogatták, érzékenyebb pontjaimat kényeztették.

 Addig feszegettem a határait, míg tehettem, majd megadtam neki azt, amit akart. Óvatos voltam, mint első alkalommal. Figyeltem minden reakciójára, teste rezdülésére. Nyújtottam az élvezetet ameddig tehettem, ameddig ő is engedte. Testünk együtt mozgott, összetapadt, lélegzetünk a másik bőrét perzselték.

 Nedves ajkai közül halk sóhajok törtek elő, pirosló arca, elhomályosult tekintete tovább fokozta bennem az érzelmeket, amik lassan túlcsordultak. Érinteni akartam, csókolni. Képtelen voltam betelni vele.

 Hanat akartam, aki őszintén adta nekem mindenét.

__________________________________________________

Remélem tetszett nektek! :) Ez egy kis engesztelés volt, amiért ilyen soká hoztam meg a friss részeket. 

Egy plusz kép, csak nektek J : 

Chapter 22

 A legszörnyűbb érzés, amikor rájössz, hogy tévedtél. Mindennel és mindenkivel kapcsolatban. Csalódsz a nővéredben, a sógorodban és a szövetségesedben is. Kiderül, hogy mégsem vagy olyan fontos, de mégis törődnek veled.

 Én pedig rájöttem, hogy Hana túl naiv, vagy csak nem akarja észrevenni a nyilvánvalót, és hogy mégsem ő az egyetlen, aki megért. Rájöttem, hogy Jongin egyáltalán nem akarja elvenni tőlem egyetlen nővéremet, és ráadásul én is számítok neki. Ami pedig Chanyeolt illeti…

 Nem csak a szövetségesem, már nem csak egy barát, vagy egy ellenség, akit el akarok űzni. Sokkal több ezeknél. Beszélgetni akarok vele, úgy, mint régen. Meg akarom ölelni, hozzá akarok bújni és szeretném, ha velem lenne. Őt akarom.

 Ám ezek az érzések túl hamar jöttek. Vagyis inkább hamarabb a felszínre kerültek, hisz mindig is ott lappangtak kettőnk között, már akkor, amikor Sehun még a képbe sem került. Viszont most megrémítenek. Nemrég szakítottam azzal az idiótával, de én már másik pasi után vágyódom. Ettől undorodnom kellett. Undorodtam saját magamtól, ezektől az érzésektől. Egyszerűen könnyűvérűnek éreztem magam, de én nem akartam ilyen lenni. Nem akartam beállni a sorba, olyan lány lenni, aki hetente cseréli a lepedőivel együtt a pasijait is.

 Mégis jól esett, amikor Chanyeol magához ölelt és megnyugtatott, amikor az amúgy ingatag tervem végleg kudarcba fulladt. Meghatott, hogy nem kezdett neki a megszokott „Én megmondtam!”- szövegnek, pedig megtehette volna. Ő tudta, hogy ez nem jó ötlet, már az elejétől fogva. Mindenki tudta, még én is, csak nem akartam elfogadni. Hülye voltam.

 Miután ezekkel az új, mégis ismerős gondolatokkal, tudattal elbúcsúztunk Jongintől és Chanyeoltól, valahogy mégis megkönnyebbültem, de még távolról sem nyugodhattam meg és a lelkiismeret furdalás sem tágított mellőlem. Rendbe kellett hoznom az egészet. Csak azt nem tudtam, hogy hogyan. Mégsem állhattam oda Jongin elé és előtte térdelve esedeztem volna a megbocsátásáért. Ez nem az én stílusom. Nem. Sajátos módon kellett hozzálátnom a dologhoz. Mogorván, és tele szarkazmussal. Ez alkalommal pedig, még a szerencse is mellém állt.

 Hana hatalmas cirkuszt rendezett valamelyik nap. Nem volt még ruhája, és már nyakunkon volt az esküvő napja. Igaz, még talán majd’ két hónap volt hátra, de mindenki teljesen kifordult önmagából. Anyámék szinte mindennap valamin összekaptak, nővéremhez hozzá se lehetett szólni, mert valamin mindig kiakadt. Persze én, ahol tudtam, kisimítottam a ráncokat. Talán én voltam az egyetlen – no meg öcsém – aki nyugodt tudott maradni.

 Szóval sikerült valahogy ismét jó húgként tetszelegni. Elkísértem mindenhová Hanat, tanácsokkal láttam el, megnyugtattam, ha kellett, vagy épp megnevetettem. Ismét régi volt közöttünk a hangulat. Amikor azonban épp egy ruhaszalonban vesztegeltünk, és Hana egy menyasszonyi ruhát próbált,

Jongin és Chanyeol lépett be az üzletbe. Ijedten pattantam föl a puffomról, amit idestova két órája melegítettem.

 - Mégis mit kerestek itt?! – pirítottam rájuk suttogva, nehogy Hana meghallja. – Nem láthatja meg a vőlegény a menyasszonyt a ruhájában!

 - Nyugi, Haneul! – nevetett fel Jongin halkan. – Nem leskelődni jöttem. Egy szívességet szeretnék
kérni.

 - Szívességet? – húztam fel az egyik szemöldököm. – Tőlem?

 Jongin bólintott.

 - A részleteket útközben szeretném elmondani, szóval most elrabollak egy kis időre – kacsintott rám, majd megragadta a csuklóm, és maga után kezdett vonszolni.

 A meglepettségtől szólalni nem bírtam, csak dadogtam Jongin mögött, vissza-visszanézve a próbafülkére, ahonnan épp nővérem lépett elő.

 - Hová mész Haneul? – kérdezte utánam kiabálva, de én már nem tudtam rá válaszolni.

 Kint rögtön a bejárattal szemben állt Jongin autója, amibe azonnal belökött, hogy esélyem se legyen elszökni. Mérgesen meredtem magam elé, míg sógorom jóízűen mulatott rajtam. Amint elindultunk, tudtam, hogy ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy kifejezzem bocsánatkérésemet, ám ez egyelőre lehetetlen volt, ugyanis engem elraboltak. Se célt, se okot nem szolgáltattak, amin el tudnék indulni, így némaságot fogadva meredtem ki az ablakon.

 Amikor már egy ideje kóvályogtunk a városban, nagyot szusszantva fordultam mégis Jongin felé.

 - Most már elmondod, hogy miért kocsikázunk a városban, és miért raboltál el?

 Sógorom elmosolyodott, majd leparkolt egy üzlet előtt és felém fordult.

 - A segítséged kell. Szeretnék ajándékot venni Hananak, amolyan engesztelő fajtát, mert sajnos el kell majd halasztanunk a mézes heteinket, mert…

 - Ááálllj! – tartottam föl a kezem. – Engem nem érdekel, hogy miért és hogyan halasztjátok el a nászutat és egyéb ezzel kapcsolatos infót sem szeretnék hallani. A lényeget kérlek.

 - Öm… ajándékot szeretnék venni Hananak…

 - Igen ezt mondtad, de ehhez minek kellek én? – mutattam rá arra a kis szeletére a dolognak, ami engem érdekelt.

 - Á, izé, gondoltam, te behatóbban ismered Hanant, mint én. Hisz te egész életedben vele voltál, mi ehhez képest az én röpke vele töltött időm – mosolygott rám. – Szóval segítesz?

 Szúrósan meredtem rá és úgy tettem, mintha erősen gondolkodnék az ajánlaton, majd fölsóhajtottam és vállat vontam.

 - Egye fene, segítek.

 Azt nem is ecsetelem, hogy milyen sugárzó lett Jongin arca erre a válaszra.

 Miután kiszálltunk, és bementünk egy hatalmas áruházba, ahol kacat hátán kacat volt, zsúfolásig telve emberekkel, éreztem döntésemnek súlyát. Mire vállalkoztam én?

 Nos, drága sógorom nem hazudtolta meg magát. Először normál, hétköznapi emberként és férfiként kezdett ajándékokat nézegetni. Olcsót, de szépet és igényeseket (többnyire). Mindegyiket megmutatta, kikérte a véleményemet. Persze én mindegyikre nemet intettem. Egyikről se jött le a nővérem által kedvelt holmik aurája. Bár voltak egész elfogadhatók is, amiket talonba raktunk, ha esetleg nem találnánk semmit.

 Aztán már kissé túlzásokba esett a szentem. Egyre otrombább, drágább és ezzel arányosan hasznavehetetlen kacatokat bányászott elő, Isten tudja honnét. Itt már a talon tárgyak osztályára sem került egyetlen darab sem.

 Végül, az általam elképzelt és gyűlölt énjét hozta elő. Már bútor méretű és áru ajándékoknál tartottunk, amikor megelégeltem a dolgot.

 - Ezek borzalmasak, Jongin! – kiáltottam fel. – Hana utálja az ilyen vackokat! Nem megvásárolni akarod, hanem kiengesztelni. Nagy különbség!

 Jongin megszeppenve állt előttem, addig mutogató karját sután maga mellé ejtette, és szégyenkezve nézett rám. Még nekem is megenyhült a szívem a látottaktól.

 - Bocsánat, csak… Gondoltam… - Megrázta a fejét és szomorúan elmosolyodott. – Nem is tudom mire gondoltam. Valóban nem Hana stílusa már ez.

 - Nincs olyan ember, akinek ilyen stílusa lenne – tettem csípőre a kezem, majd megláttam Jongin mögött egy idős nőt, aki egy csilivili, undorítóan förtelmes vázát vitt az eladó pulthoz. Elborzadva néztem, ahogy ki is fizeti azt. Jongin erre felnevetett, majd átkarolva a vállamat, visszairányított a talon tárgyainkhoz.

 - Úgy néz ki, mégis léteznek ilyen nők – jegyezte meg jókedvűen.

 - Ne is mondd! Ez a művészet és a szépérzék meggyalázása! – sápadtam el még jobban. Aztán észbe kapva lesepertem Jongin karját a vállamról. – Tartózkodj a tapizástól, kérlek. A magánszférámban legelésztél…

 - Ó, pardon! – kapta el a kezét, de az arcán ott lapult az elfojtott vigyora. – Észben tartom, kisasszony.

 - Haha. Örülök, hogy ilyen jól érzed magad – nyújtottam nyelvet, de erre már hahotázni kezdett.

Egy pillanatig csak morcosan néztem rá, majd csatlakoztam a nevetéshez. Egész jó hangulatban folytattuk a keresést a tökéletes ajándékhoz, amikor megpillantottam egy piknikkosarat. Az ötlet villámcsapásként ért, és úgy szaladtam Jongin után, és karoltam bele, hogy vissza tudjam húzni ötletem forrásához.

 - Nézd! Ez tökéletes lenne! – mutattam a kosárra.

 - Egy piknikkosár? – nézett rám kétkedve sógorom.

 Egy „most komolyan” pillantással elintéztem idióta kérdését, majd kifejtettem briliáns tervemet.

 - Hana szerintem jobban örülne, ha kettesben elmennétek valahová.

 - De éppen emiatt veszünk ajándékot, mert nem tudunk elmenni nászútra…

 - Jaj, hogy lehetsz ennyire… pasi! – temettem az kezembe az arcomat. – Egy szabad hétvégén, még az esküvő előtt, vidd el vacsorázni, meg mit tudom én hová, ahol jól éreznétek magatokat. Csak ti ketten. Érted már?

 Jongin eltöprengett, megrágcsálta egyesével a szavaimat, majd felcsillant a szeme.

 - Haneul! Te egy zseni vagy! – kiáltott fel örömében, és már majdnem megölet, amikor eltoltam magamtól.

 - Ezt azért mellőzük… - motyogtam zavartan, ám boldogan.

 Végre tettem valami jót is, és nem csak megkeserítettem szerencsétlen életét. Ennek nagyon is örültem, ám ezzel még nem ért véget a feladatom. Jongin ugyanis további segítségre tartott igényt, és már nem csak az enyémre. Chanyeolt is bevonta az akcióba.

 Egek! Mibe keveredtem?!

Chapter 21

Chanyeol POV

  Nem találkoztam Haneullal. Utoljára a kocsiban, kelletlenül, de elutasítottam. Tudtam, hogyha találkozik velem, Sehunnal megint bajok lesznek. Az a gyerek egy hatalmas seggfej, de nem tehetek ellene semmit, ami legalábbis törvényileg megengedhető lenne, az nem használna. Így döntöttem a visszavonulás mellett. Tényleg reménytelen eset vagyok…

 Péntek este volt, én meg az irodámban ücsörögtem a várost bámulva az ablakon át és merengtem a szerencsétlenségemen. Tökéletes program egy agglegény számára, aki beleesett legjobb haverja menyasszonyának a húgába.  

 Mérgesen összegyűrtem egy reklámlapot és neki vágtam az ablaknak. Halk, tompa koppanással ütődött neki az üvegnek, majd hangtalanul esett a földre. Csak bámultam a papírgalacsint, aztán hirtelen fölálltam és megfogtam egy kezem közelében lévő tárgyat (valószínűleg a papírnehezék volt az) és áthajítottam az irodán, ami, a galacsinnal ellentétben nagyobb hanggal ért földet.

 A tehetetlenség iszonyatosan mardosott, és legszívesebben az íróasztalomat is felborítottam volna, ha nem csörren meg a telefonom és nem tereli el a figyelmem nyomorúságos helyzetemről.

 - Mi van? – szóltam bele ingerülten meg sem nézve, hogy ki hívott.

 - Hallom nem vagy valami jó hangulatban – nevetett fel Jongin a másik oldalon.

 Észbe kapva enyhültem meg barátom hangját hallva.

 - Ne haragudj, csak… nincs jó napom – füllentettem. Igazából nincs már pár hónapja egyetlen jó napom se. – Miért hívtál?

 - Öhm… Kellene a segítséged. Érted megyek.

 - Miért? Történt valami?

 - Majd a kocsiban mindent elmondok, személyesen – keményedett meg a hangja.

 Egyetlen olyan dolog volt a világon, amitől Jongin kijött a sodrából. Én pedig nagyon jól tudtam, hogy mi az.

 Gyorsan összeszedtem a holmim, majd lent vártam, idegesen fel-alá járkálva. Mikor Jongin kocsija leparkolt, azonnal beszálltam és már aggodalmasan kérdeztem volna ki barátom, de ő leintett, majd elindultunk.

 - Amit most mondani fogok, valószínűleg téged jobban fel fog dühíteni, mint engem, de kérlek, uralkodj magadon. Nem szeretnék az esküvőm előtt tárgyalásokra járni.

 - Mi történt? – húztam össze a szemöldököm rosszat sejtve.

 - Nos… Sehun átlépett egy bizonyos határt – mondta lassan, és megfontoltan ejtve a szavakat. – Egy hete voltak Haneullel egy bulin, tudod, a garázsoknál…

 Ahogy hallgattam Jongint, a düh egyre csak növekedett bennem, és csak növelte az addig felgyülemlett tehetetlenségem okozta feszültséget. Kezem ökölbe szorítottam a combomon pihentetve.

 Amint Haneul házához értünk, még le sem állította a motort Jongin, én már ki is szálltam és ahhoz a seggfejhez csörtettem, akár egy felbőszült vadállat. Soha nem voltam még ilyen dühös, de amint öklöm Sehun arcába ért, és éreztem, ahogy a csont ütközik a csonttal, elégedettség töltött el és némi káröröm. Nem hallottam, nem láttam mást csak azt az idióta vadbarmot.  Sehun még részegen is tökéletesen ura volt a testének, így én is kaptam egy-két ütést, de ez sem tántorított el.

 Viszont hamar ráébredtem, hogy nézőközönségünk is van. Haneul kétségbeesetten karolt belém és kiabálta, hogy hagyjam abba, míg Jongin és Hana Sehunt fogták le.

 - Jézusom, Chanyeol, állj már le! – kiáltott barátom is rám, amikor sikerült szétválasztaniuk minket.

 A szöszi a véres száját letörölte a kézfejével, és felnevetett.

 - Ezért aztán fel is jelenthetnélek, öreg – pillantott rám gúnyosan.

 Már lendítettem volna a karom, hogy letöröljem a képéről azt a felsőbbrendű vigyort, de Haneul szorosabban kapaszkodott belém - amit egyáltalán nem bántam.

 - Fogd be, Sehun – morogta ellenségesen el nem engedve a karom. – Ha feljelented, én is feljelentelek zaklatásért és testi sértésért!

 Erre a szösziben is megfagyott a vér, teljesen elfehéredett, majd hirtelen áthajolt a lépcső korlátján és elhányta magát. Undorodva szisszent fel Haneul és a nővére.

 Jongin fölsóhajtott és csípőre tette a kezét.

 - Én majd hazaviszem ezt a kölyköt. Hana, foglalkoznátok addig a másik idiótával? – pillantott vigyorogva menyasszonyára.

 Hana rám kacsintott.

 - Persze.

 Jongin megveregette Sehun hátát, aki még mindig nyöszörgött a korlátra hajolva. Némi szánalmat éreztem iránta, hisz valószínűleg meg fogja kapni a magáét barátomtól is. Bárcsak ott lehetnék, amikor beolvas annak a taknyosnak! Ám kellemesebbnek láttam Haneul és Hana társaságát, így nem hadakoztam, amikor betereltek a házba.

 Leültettek a nappaliban, Hana a történtek ellenére vidáman csacsogott szokásához híven, azonban Haneul nem szólt egy szót sem. Vigyorom, ami eddig az arcomon pihent, egy csapásra lehervadt, amikor Haneul felcaplatott az emeletre. Felsóhajtottam, és a kanapéba süllyedtem, amennyire csak fizikailag lehetett.

 - Ezt nem néztem volna ki belőled Chanyeol – mosolygott rám szelíden Hana, majd letelepedett mellém. – Köszönöm!

 - Mégis mit? – néztem rá meglepve.

 Felnevetett.

 - Azt, hogy bemostál Sehunnak! Én is megtettem volna, de egy részeg emberrel nem szívesen kezdtem volna ki, főleg nem férfival – kuncogott fel. – És azt is tudom, hogy most Jongin is helyre teszi.

 - Egyébként… hogy történt? Jongin nem mesélt el mindent, csak a lényeget.

 - Ó, hát az… - Lehalkította a hangját. – Jongin mentette meg a húgom.

 Az egész történetet hallva már örültem, hogy nem mondott el mindent azonnal Jongin. Ha megteszi, valószínűleg Sehun a sürgősségin, én meg a rendőrségen kötök ki. Az az idióta! Hogy bánhatott így Haneullel, amikor én a gondjaira bíztam? Hogy volt képes… A francba is!

 Fölpattantam és fölsiettem az emeletre. Nem voltam még Hanaék házában, így fogalmam sem volt, hol is lehetett Haneul szobája, de abban a pillanatban föl sem tűnt ez az aprócska gondolat. Mikor azonban a harmadik ajtót téptem fel, jöttem rá, hogy egy hatalmas hülyeséget csináltam.

 Haneul meglepetten pislogott rám a földről. Körülötte samponos dobozok, egyéb kence-ficék hevertek, míg Haneul félig a szekrényben volt.

 - Oh, Chanyeol! Épp valami fertőtlenítőt kerestem a sebeidre, meg kötszert – állt föl zavartan. – Már megvan, lent is megvárhattál volna.

 - Ja, izé… Én csak… - Uramisten! Hogy mekkora egy idióta vagyok!

 Csak álltam ott, éreztem, hogy kezd melegedni a hely és az arcomba tolul a vér. Haneul pedig ekkor felnevetett. Igazán nevetett. Boldogan. És rám. Nem Sehunra, nem a nővérére, vagy a szüleire. Rám. A szívem, akár egy ló, amit megsarkantyúztak, meglódult, és dübörögni kezdett. Szerettem volna megölelni és magamhoz szorítani. Megcsókolni…

 De nem lehetett. Még nem.

 Kiterelt az apró helységből, át egy kellemesebb, nagyobb szobába. A falakon poszterek, jegyzetek, fényképek voltak, a polcokon rengeteg könyv és újság. Az egyik sarokban volt egy kisebb íróasztal, amin ceruza- és tollhegyek voltak. Ecsetek, festékes dobozok is voltak az asztal mellett, néhány vászon társaságában. Az ajtóval szemközt pedig egy kisebb, egyszemélyes ágy hevert. A takaró szépen, eligazgatva volt rajta, néhány párnával és plüssállattal. Nem épp egy tipikus lányos szoba, de voltak jelek. A könyvek, az újságok, és persze a laptop, tudtam, hogy kié.

 - Ülj le az ágyra – szólalt meg ekkor Haneul, kiragadva gondolataim közül.

 Úgy tettem, ahogy mondta, míg ő odahúzta az íróasztaltól a kisszéket. Leült velem szemben.

 - Add a kezed – nyújtotta ki az övét felém. Gondolkodás nélkül helyeztem bele a sajátom.

 Óvatosan megfordította, majd gyengéden tisztítani kezdte a bütykeimen a sebeket. Igazából apró karcolások voltak, de egyáltalán nem bántam most az ápolást. Sőt, ha tudtam volna előre, hogy Haneul fog kezelésbe venni, jobban összeverekszem Sehunnal.

 Míg Haneul munkálkodott, én jobban szemügyre vettem. Barna haját, most összefogta lófarokba, ami kapóra jött. Arcát csak a frufruja takarta el egy kicsit, de még így is láttam, ahogy ajkát beharapva koncentrál. Aztán a kezére pillantottam. A hatalmas kezem mellett az övé eltörpült, és törékenynek tűnt. Szinte viszketni kezdett a tenyerem, ahogy arra gondoltam, miként is tudnám hasznosítani hatalmas kezem, de ezek a gondolatok egy olyan útra tereltek volna, ami illetlen lett volna. Mégis miért kell nekem ilyen… bujaságokra gondolnom, amikor Haneullel vagyok?! Tapizni őt…! Chanyeol, állítsd le magad!

 Ebben azonban Haneul egy cseppet sem segített. Miután végzett a kezemmel, az arcomra került sor. Ehhez viszont fel kellett állnia. Egyik kezével beletúrt a hajamba, hogy megtartsa a fejem, míg a másikkal a szemöldökömnél húzódó sebet kezdte tisztítani. Kellemetlenül éreztem magam, bár a kilátásomban semmi kivetnivalót nem találtam, azonban ezzel csak a rossz gondolataim alá adtam a lovat. Így erősen szorítottam össze a szemem, hogy még véletlenül se tévedjen a dombok felé. Ám Haneul igazán értette a dolgát.

 Amikor az ajkaimhoz ért, akkor kezdtem totál kellemetlenül érezni magam. A fejem rákvörössé vált valószínűleg, és a nadrágom is szűkössé vált ennyi inger után, és ezt… már nem bírtam. Torkomat megköszörülve fogtam meg Haneul csuklóját, és toltam odébb a kezét.

 - A-azt hiszem, ezt majd én megcsinálom – vettem ki a kezéből a kellékeket.

 - Ó…. – mondta meglepetten. – Óó! – mondta még egyszer miután leesett neki a tantusz. Még jobban elvörösödtem.

 Azonban Haneul nem szólt többet. Felállt, majd egy tükröt nyomott a kezembe. Eszem ágában sem volt rá nézni, így minden idegszálammal a sebre koncentráltam. Miután sikerült a bonyolult művelet, némi szisszenéssel vegyítve, visszaadtam a cuccokat.

 - Sajnálom… - motyogtam halkan, remélve hogy, nem hallja meg.

 - Ugyan – legyintett, s szemében huncut fény villant. – Bóknak vettem.

 Elképedve meredtem rá, míg ő kuncogva kiment a szobából. Mikorra utol értem, már én is mosolyogtam.

 A lépcső alján, azonban elhalt a nevetése, arca elkomorult. Amint én is leértem mellé, észrevettem, hogy Jongint bámulja, aki nemrég érkezett vissza. Valamit nagyon magyarázott, és ahhoz, hogy halljam, még a lélegzetemet is vissza kellett fognom.

 - Szívesen megütöttem volna, azt a… - mondta felindultan Jongin, miközben ingerülten lehuppant a fotelba. – De csak megfenyegettem.

 - Te? – pillantott fel Hana az újságból, amit épp olvasott. – Mit mondtál neki?

 - Azt, hogy ha csak a közelébe is megy Haneulnek, nem fogom vissza magam a legközelebbi találkozásunknál. – Jongin előredőlt és a tenyerébe temette az arcát. – Annyira aggódtam, amikor Haneul felhívott aznap éjjel!

 Hana felállt és Jongin mellé sétált, leült a fotel karfájára. Szelíden és meghatottan mosolygott a vőlegényére.

 - Tudom és köszönöm! Meglátod, Haneul is meg fog enyhülni, csak… még kell neki egy kis idő – simogatta meg a hátát barátomnak.

 Jongin keserűen felnevetett.

 - Idő… Haneul soha nem fog elfogadni. – Fölsóhajtott. A hangja szinte fájdalmas volt. – Arról még álmodni sem merek, hogy egyszer megkedvel…

 - Jongin! – Hana átölelte őt.

 Haneul ekkor visszaszaladt a szobájába. Én még letaglózva álltam egy pillanatig, aztán Haneul után mentem. Halkan benyitottam hozzá, majd becsuktam az ajtót és összefont karokkal neki támaszkodtam. Egy darabig csendben figyeltem.

 Felhúzott térdekkel ült az ágy mellett, üveges tekintettel meredt maga elé. Karja maga mellett lógott élettelenül. Rossz érzés volt így látni őt, és persze Jongint is. Soha nem gondoltam, hogy ennyire bántja az, hogy Haneul minduntalan elutasítja. Tudtam már akkor, hogy Haneul terve kudarcba fog fulladni és csak rosszabb lesz minden, de ezt nem akartam az orra alá dörgölni. Ő is nagyon jól tudta, hogy hibázott. Semmi értelme nekem is megemlíteni a ballépését.

 Halkan mellé lépkedtem és leültem én is a

földre. Összeért a vállunk. Meg akartam vigasztalni, de semmit sem akartam ráerőltetni. Haneul nem az a fajta lány volt, aki csak úgy megnyílik akárkinek. Valószínűleg emiatt is kerüli most még jobban Jongint. Egy olyan gyenge pillanatában látta akkor, amit inkább meg sem történtté szeretne tenni. Kellemetlen és frusztráló.

 - Tudod – szólaltam meg halkan. – Jongint egyetlen dolog hozza ki a sodrából, pedig elég egy türelmes ember. Ám ha a családját fenyegetik… nincs második esélye annak a személynek.

 Haneulre néztem, aki engem figyelt könnytől homályos tekintettel.

 - Jonginnak már te is a családjához tartozol.

 Nem hittem volna, hogy valaha sírni látom, majd Haneult.

 Ahogy azonban hatalmas szemeiből kicsordultak a könnycseppek, már nem tudtam visszafogni magam. Átkaroltam, és szorosan magamhoz húztam reszkető testét. Államat a fején nyugtattam, míg kezemmel nyugtatóan cirógattam a karját és a hátát.

 Végre… Megölelhettem őt.

Chapter 20

Ha vendégségben vagyok, mindig próbálok hamar végezni a zuhanyzással. Bár sose gondoltam volna, hogy egyszer Kimék lakásában fogok „vendégeskedni”. Azonban megrázkódtatásaim miatt nem igazán foglalkoztam az általam felállított etikett szabályokkal. Olyan sokáig áztattam magam, míg ráncos nem lett a bőröm. Mire kijöttem a fürdőből, Hana már a szobában volt pizsamában. Én is magamra rángattam a kölcsön kapott ruhákat és bebújtam Hana mellé az ágyba. Nővérem átkarolt és simogatott kérés nélkül. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, azonban féltem elaludni. Hana mintha csak a gondolataimat látta volna, halkan megszólalt.

 - Fogsz tudni aludni?
 - Remélem… - suttogtam erőtlenül.
 Nem szóltunk ezután többet, én pedig megadtam magam a sötétségnek. Azt nem mondanám, hogy jól aludtam, de az álmatlan alvás is épp elegendő, viszont korán fölriadtam. Alig múlt hét óra, de képtelen voltam tovább az ágyban maradni. Nővérem bezzeg húzta a lóbőrt, s mikor kimásztam mellőle, nyögött egyet nem tetszésül és a másik oldalára gördült. Elfintorodtam, de nem foglalkoztam túl sokáig vele. Kisettenkedtem a szobából és próbáltam megtalálni a konyhát. Ahhoz képest, hogy Kimék háza egy palotával vetekszik, igencsak egyszerű tájékozódni benne. Szerencsémre nem volt senki a helységben, ezért nyugodtan kontárkodhattam. A szekrényeket egyesével kinyitottam éltető koffein után kutatva. Bosszankodva motyogtam magamban, mikor lépteket hallottam. Szívem a torkomba ugrott és elpirultam, mikor Jongin belépett a konyhába. Az ő arcán is meglepettség tükröződött, de hamar egy mosoly szelte át az arcát. Biztos mulatságos látványt nyújtottam félig egy szekrényen…
 - J-Jó reggelt… - rebegtem zavaromban, és próbáltam nyugodtan viselkedni.
 - ’Reggelt neked is – mosolygott továbbra is. – Jól aludtál?
 - Fogjuk rá – komorultam el, mikor eszembe jutott, hogy miért is vagyok jelenleg itt.
 - Öm… mit kerestél?
 - Kávét.
 Jongin céltudatosan elindult az egyik szekrényhez, majd előbányászott leghátulról egy fémdobozt, amire hatalmas betűkkel rá volt írva, hogy kávé. Esélyem se lett volna megtalálni az én magasságommal, de örömmel fogadtam el Jongintől. Nem is foglalkozva vele készítettem el az italomat. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna előző este.
 - És… tegnap… - motyogta óvatosan.
 Nagyot sóhajtottam, míg összeszedtem minden önbizalmam, majd Jongin felé fordulva egy édes mosolyt erőltettem az arcomra, de a tekintetem komor maradt.
 - Nem történt semmi tegnap – nyomtam meg erősen a „semmi”-t. – Valamit félre érthettél. Tény, nagyon hálás vagyok, amiért segítettél, sőt még azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy megmentetted az életem, de semmi több. Még mindig utállak.
 Ahogy az utolsó szót kiejtettem a számon, Jongin szemeiben szomorúságot és csalódottságot láttam. Ezzel most valóban a lelkébe tapostam. Ismét felsóhajtottam.
 - Adósod vagyok, de ezen kívül nem változott semmi.
 Visszafordultam a kávémhoz, nem néztem többet jövendőbeli „sógoromra”. Ő sem szólt többet, nővérem pedig ebben a pillanatban toppant be a konyhába. A feszültséget megérezve, homlok ráncolva tette csípőre a kezét és vádlón nézett rám.
 - Mit mondtál már megint Haneul?
 - Csak az igazat – kortyoltam bele a kávémba és otthagytam őket.
 Miután sikerült különösebb cécó után összekészülni, Hanaval haza mentünk. Otthon anyámék szinte megőszülve az aggodalomtól vártak minket. Pontosabban engem. El kellett mesélnem mindent, aztán megnyugtatni apát, hogy senkit sem kell lelőni. Egyedül öcsém volt hajlandó viccet csinálni az egészből. Hálás is voltam érte, így könnyebb volt túl tennem magam az egészen. Bár sok gondolkozni való nem volt rajta. Sehunnal szakítottam, és ez, bevallom, megkönnyebbülés volt a számomra. A gépemet és a telefonomat is megszabadítottam tőle és az emlékeitől. Kár, hogy nincs ilyen "törlés" gomb rajtam. Nem mintha meg akarnék szabadul az összes emlékemtől. Csak néhányat tennék kukába.
 Hana nem szólt hozzám miután otthon elmesélte, hogy megint hogy viselkedtem Jonginnel. Csendben elvonultunk a szobáinkba és nem vettünk tudomást a másik létezéséről. Azonban most a szokottnál is nehezebben viseltem a magányt. Nem voltam képes öt percél hosszabb ideig a szobámban ülni. Egyszerűen társaságra vágytam, és mivel nem volt jobb, lementem a szüleimhez. Anyámnak segítettem a konyhában takarítani. Ő is hálás volt és én is, amiért megengedte. Így legalább elterelődtek a gondolataim.
 Mikor végeztünk, kivittem a szemetet. Már késő délután volt, mégsem az a hideg fogadott kint, mint előző este. Sokkalta kellemesebb idő volt. A lemenő nap fényében gyönyörködtem, mikor megszólítottak. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam ki volt. Nem tehettem róla, de kirázott a hideg, a gyomrom pedig tiltakozólag összeugrott. Azt is mondhatnám, hogy féltem.
 - Haneul... Beszélhetnénk? - szólt ismét. Hangja gyötört volt és fájdalommal teli.
 Vettem egy mély levegőt és megfordultam. A döbbenettől szólni sem tudtam. Sehun haja ismét szőke volt, arca sápadt, a szeme alatt sötét karikák voltak. Lehetetlen, hogy tegnap óta, sőt hajnal óta ennyit változott volna.
 - Nekem nincs mit mondanom - mondtam végül. A hangom fele olyan határozott volt, mint akartam, de nem is bántam. Tudja meg, hogy mit tett velem.
 - Én... Sajnálom, Haneul! Tényleg! Kérlek, bocsáss meg! - kérlelt kétségbeesetten.
 - Nem. Ez már túl sok volt - ráztam meg a fejem. Karjaimmal szorosabban öleltem magam. - Ez volt az utolsó, hogy beszéltem veled! Nem akarlak többé látni! Menj el, mielőtt kihívom a szüleim...
 Már indultam, hogy bemenjek. Az első lépcsőfokon álltam, mikor Sehun elkapta a csuklómat. Hátrafordultam, hogy lerázzam a kezét, de ledermedtem.
 Sehun a földön térdelt a karomat szorongatva.
 - Kérlek... - Hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. - Megbántam... Mindent, amit valaha tettem ellened és fájdalmat okoztam vele! Csak adj még egy esélyt!
 Mikor könnyektől csillogó szemét rám emelte, elvesztem. Már nyitottam remegő ajkaimat, hogy valami megnyugtatót mondjak, amikor nővérem kicsapta az ajtót és villámló tekintettel ragadta meg a karom és rántott fel, maga mellé.
 - Hogy mered ide dugni a pofád?! - mordult rá Sehunra. Ritkán hallani Hanát csúnyán és dühösen beszélni, de amikor kihozzák a sodrából, igencsak tele lesz a gatyája annak, akivel összeszólalkozik.
 Hana viszont sikeresen fölrázott Sehun hipnotizációjából és világos lett előttem minden. Hagytam, hogy nővérem elintézze, azonban Sehun ismét meglepetést okozott.
 Felállt a földről, megtörölte az arcát, bár a fájdalom nem tűnt el a tekintetéből, aztán kihúzva magát nővéremre szegezte a tekintetét.
 - Igazán sajnálom, amit a húgával tettem, és tőle is bocsánatot kértem. Szeretnék vele még beszélni - nézett ekkor rám, majd egy pillanattal később ismét Hanat nézte. - Lehetőleg négyszemközt.
 - Szerinted egy bocsánatkérés elég lesz? Nem engedem még egyszer a közeledbe. - Nővérem lassan, szinte észrevehetetlenül a háta mögé húzott miközben beszélt. - És ha nem mész el azonnal, kihívom a szüleinket. Megértetted?

 Sehun egy darabig mérlegelt, majd bólintott. Nem vártuk meg, hogy elmenjen, azonnal betolt nővérem az ajtón, majd becsapta azt. A dühtől lihegve támaszkodott a hátával az ajtónak. Én csak álltam ott, mint akinek nincs ki mind a négy kereke. Képtelen voltam felfogni az előbbieket. Aztán lépteket hallottunk, szüleink álltak meg az előszoba előtt. Anyám karba font kezekkel nézett, apám pedig mérgesnek tűnt.
 - Hana, menj fel a szobádba, kérlek - szólt anya halkan, nővérem meg szó nélkül engedelmeskedett. - Haneul, te gyere be a nappaliba.
 Nem láttam értelmét, hogy vitatkozzak. Csak bementem, és leültem a kanapéra. Ölembe ejtett kezeimet bámultam, míg a vihar előtti csend feszült légkörében várakoztam. Aztán kitört az orkán és csak úgy áradt belőle a kérdések hada. Egy alapos fejmosás, na meg vigasztalás után én is felmehettem a szobámba.
 Másnap nem mentem az egyetemre. Otthon szorgoskodtam, beadandókat csináltam, meg persze agyaltam, ha volt időm rá, de nem igazán engedtem magamnak sok szünetet. A gondolataim olyanok voltak, mint egy nagyon szirupos, tömény csokoládé, amitől az embernek már attól hányingere van, ha csak rá néz. Persze Sehun sem hazudtolta meg magát. Egész nap hívogatott, minimum fél óránként, a nap végére már kikapcsoltam a telefonomat. Aztán másnap sem mentem, se pedig azután. Egész hétre otthon maradtam. Segítettem anyunak ha valamilyen esküvői elintézni való volt, sőt még Kim mamával is szívesebben töltöttem az időmet.
 Péntek este volt az a pillanat, amikor betelt a pohár már nálam is. Ketten voltunk otthon Hanaval, mivel a szüleink Kimékkel elutaztak, valami istenverte esküvői meglepetéshez, öcsém meg úgy döntött, hogy az egyik haverjánál alszik. Hana is csak azért maradt, mert nem mert egyedül hagyni, amiért hálás is voltam.
 - Esküszöm, kihívom a rendőrséget - kukkantott ki ismét az ablakon Hana.
 Egy órával ezelőtt kezdődött. Sehun az ajtónknak kiabált, valószínűleg részegen. Ugyan hamar megunta a nevem hajtogatását, de tüntetőleg letáborozott a házunk bejárata előtt. Nem is igazán őt, inkább, csak mint ember az embert, féltettem, hogy megfázik, de semmi egyebet nem volt már képes kiváltani belőlem.
 - Hagyd, majd elmegy. Csak nem fog ott éjszakázni! - Próbáltam pozitív maradni.
 Hana felnyögött, majd elővette a telefonját. Ijedten kaptam a készülék felé, de nővérem gyorsabb volt.
 - Nem a rendőrséget hívom, hanem Jongint. Majd ő elintézi nekünk - vigyorgott rám, majd tárcsázta Jongin számát.
 Úgy körülbelül tíz perc volt, míg kiért. Elismerően bólintottam Hanaval szemezve, ő pedig ezer wattos mosollyal telepedett vissza az ablakba. Én is követtem a példáját, és vártam, hogy Jongin kiszálljon az autóból. Ám meglepetésben gazdag hetet éltem, ugyanis alig, hogy leparkolt sógorom kocsija a házunk előtt, már ki is vágódott az ajtaja, de nem a vezető felőli, hanem a másik. Egy dühös Chanyeol pattant ki onnan, és masírozott, az ajtónk felé, ahol Sehun volt. Azonnal kirohantam, és még épp idejében nyitottam ki a bejárati ajtót, ahhoz, hogy lássam miként mos be a colos Sehunnak.