Chapter 22

 A legszörnyűbb érzés, amikor rájössz, hogy tévedtél. Mindennel és mindenkivel kapcsolatban. Csalódsz a nővéredben, a sógorodban és a szövetségesedben is. Kiderül, hogy mégsem vagy olyan fontos, de mégis törődnek veled.

 Én pedig rájöttem, hogy Hana túl naiv, vagy csak nem akarja észrevenni a nyilvánvalót, és hogy mégsem ő az egyetlen, aki megért. Rájöttem, hogy Jongin egyáltalán nem akarja elvenni tőlem egyetlen nővéremet, és ráadásul én is számítok neki. Ami pedig Chanyeolt illeti…

 Nem csak a szövetségesem, már nem csak egy barát, vagy egy ellenség, akit el akarok űzni. Sokkal több ezeknél. Beszélgetni akarok vele, úgy, mint régen. Meg akarom ölelni, hozzá akarok bújni és szeretném, ha velem lenne. Őt akarom.

 Ám ezek az érzések túl hamar jöttek. Vagyis inkább hamarabb a felszínre kerültek, hisz mindig is ott lappangtak kettőnk között, már akkor, amikor Sehun még a képbe sem került. Viszont most megrémítenek. Nemrég szakítottam azzal az idiótával, de én már másik pasi után vágyódom. Ettől undorodnom kellett. Undorodtam saját magamtól, ezektől az érzésektől. Egyszerűen könnyűvérűnek éreztem magam, de én nem akartam ilyen lenni. Nem akartam beállni a sorba, olyan lány lenni, aki hetente cseréli a lepedőivel együtt a pasijait is.

 Mégis jól esett, amikor Chanyeol magához ölelt és megnyugtatott, amikor az amúgy ingatag tervem végleg kudarcba fulladt. Meghatott, hogy nem kezdett neki a megszokott „Én megmondtam!”- szövegnek, pedig megtehette volna. Ő tudta, hogy ez nem jó ötlet, már az elejétől fogva. Mindenki tudta, még én is, csak nem akartam elfogadni. Hülye voltam.

 Miután ezekkel az új, mégis ismerős gondolatokkal, tudattal elbúcsúztunk Jongintől és Chanyeoltól, valahogy mégis megkönnyebbültem, de még távolról sem nyugodhattam meg és a lelkiismeret furdalás sem tágított mellőlem. Rendbe kellett hoznom az egészet. Csak azt nem tudtam, hogy hogyan. Mégsem állhattam oda Jongin elé és előtte térdelve esedeztem volna a megbocsátásáért. Ez nem az én stílusom. Nem. Sajátos módon kellett hozzálátnom a dologhoz. Mogorván, és tele szarkazmussal. Ez alkalommal pedig, még a szerencse is mellém állt.

 Hana hatalmas cirkuszt rendezett valamelyik nap. Nem volt még ruhája, és már nyakunkon volt az esküvő napja. Igaz, még talán majd’ két hónap volt hátra, de mindenki teljesen kifordult önmagából. Anyámék szinte mindennap valamin összekaptak, nővéremhez hozzá se lehetett szólni, mert valamin mindig kiakadt. Persze én, ahol tudtam, kisimítottam a ráncokat. Talán én voltam az egyetlen – no meg öcsém – aki nyugodt tudott maradni.

 Szóval sikerült valahogy ismét jó húgként tetszelegni. Elkísértem mindenhová Hanat, tanácsokkal láttam el, megnyugtattam, ha kellett, vagy épp megnevetettem. Ismét régi volt közöttünk a hangulat. Amikor azonban épp egy ruhaszalonban vesztegeltünk, és Hana egy menyasszonyi ruhát próbált,

Jongin és Chanyeol lépett be az üzletbe. Ijedten pattantam föl a puffomról, amit idestova két órája melegítettem.

 - Mégis mit kerestek itt?! – pirítottam rájuk suttogva, nehogy Hana meghallja. – Nem láthatja meg a vőlegény a menyasszonyt a ruhájában!

 - Nyugi, Haneul! – nevetett fel Jongin halkan. – Nem leskelődni jöttem. Egy szívességet szeretnék
kérni.

 - Szívességet? – húztam fel az egyik szemöldököm. – Tőlem?

 Jongin bólintott.

 - A részleteket útközben szeretném elmondani, szóval most elrabollak egy kis időre – kacsintott rám, majd megragadta a csuklóm, és maga után kezdett vonszolni.

 A meglepettségtől szólalni nem bírtam, csak dadogtam Jongin mögött, vissza-visszanézve a próbafülkére, ahonnan épp nővérem lépett elő.

 - Hová mész Haneul? – kérdezte utánam kiabálva, de én már nem tudtam rá válaszolni.

 Kint rögtön a bejárattal szemben állt Jongin autója, amibe azonnal belökött, hogy esélyem se legyen elszökni. Mérgesen meredtem magam elé, míg sógorom jóízűen mulatott rajtam. Amint elindultunk, tudtam, hogy ez egy tökéletes lehetőség arra, hogy kifejezzem bocsánatkérésemet, ám ez egyelőre lehetetlen volt, ugyanis engem elraboltak. Se célt, se okot nem szolgáltattak, amin el tudnék indulni, így némaságot fogadva meredtem ki az ablakon.

 Amikor már egy ideje kóvályogtunk a városban, nagyot szusszantva fordultam mégis Jongin felé.

 - Most már elmondod, hogy miért kocsikázunk a városban, és miért raboltál el?

 Sógorom elmosolyodott, majd leparkolt egy üzlet előtt és felém fordult.

 - A segítséged kell. Szeretnék ajándékot venni Hananak, amolyan engesztelő fajtát, mert sajnos el kell majd halasztanunk a mézes heteinket, mert…

 - Ááálllj! – tartottam föl a kezem. – Engem nem érdekel, hogy miért és hogyan halasztjátok el a nászutat és egyéb ezzel kapcsolatos infót sem szeretnék hallani. A lényeget kérlek.

 - Öm… ajándékot szeretnék venni Hananak…

 - Igen ezt mondtad, de ehhez minek kellek én? – mutattam rá arra a kis szeletére a dolognak, ami engem érdekelt.

 - Á, izé, gondoltam, te behatóbban ismered Hanant, mint én. Hisz te egész életedben vele voltál, mi ehhez képest az én röpke vele töltött időm – mosolygott rám. – Szóval segítesz?

 Szúrósan meredtem rá és úgy tettem, mintha erősen gondolkodnék az ajánlaton, majd fölsóhajtottam és vállat vontam.

 - Egye fene, segítek.

 Azt nem is ecsetelem, hogy milyen sugárzó lett Jongin arca erre a válaszra.

 Miután kiszálltunk, és bementünk egy hatalmas áruházba, ahol kacat hátán kacat volt, zsúfolásig telve emberekkel, éreztem döntésemnek súlyát. Mire vállalkoztam én?

 Nos, drága sógorom nem hazudtolta meg magát. Először normál, hétköznapi emberként és férfiként kezdett ajándékokat nézegetni. Olcsót, de szépet és igényeseket (többnyire). Mindegyiket megmutatta, kikérte a véleményemet. Persze én mindegyikre nemet intettem. Egyikről se jött le a nővérem által kedvelt holmik aurája. Bár voltak egész elfogadhatók is, amiket talonba raktunk, ha esetleg nem találnánk semmit.

 Aztán már kissé túlzásokba esett a szentem. Egyre otrombább, drágább és ezzel arányosan hasznavehetetlen kacatokat bányászott elő, Isten tudja honnét. Itt már a talon tárgyak osztályára sem került egyetlen darab sem.

 Végül, az általam elképzelt és gyűlölt énjét hozta elő. Már bútor méretű és áru ajándékoknál tartottunk, amikor megelégeltem a dolgot.

 - Ezek borzalmasak, Jongin! – kiáltottam fel. – Hana utálja az ilyen vackokat! Nem megvásárolni akarod, hanem kiengesztelni. Nagy különbség!

 Jongin megszeppenve állt előttem, addig mutogató karját sután maga mellé ejtette, és szégyenkezve nézett rám. Még nekem is megenyhült a szívem a látottaktól.

 - Bocsánat, csak… Gondoltam… - Megrázta a fejét és szomorúan elmosolyodott. – Nem is tudom mire gondoltam. Valóban nem Hana stílusa már ez.

 - Nincs olyan ember, akinek ilyen stílusa lenne – tettem csípőre a kezem, majd megláttam Jongin mögött egy idős nőt, aki egy csilivili, undorítóan förtelmes vázát vitt az eladó pulthoz. Elborzadva néztem, ahogy ki is fizeti azt. Jongin erre felnevetett, majd átkarolva a vállamat, visszairányított a talon tárgyainkhoz.

 - Úgy néz ki, mégis léteznek ilyen nők – jegyezte meg jókedvűen.

 - Ne is mondd! Ez a művészet és a szépérzék meggyalázása! – sápadtam el még jobban. Aztán észbe kapva lesepertem Jongin karját a vállamról. – Tartózkodj a tapizástól, kérlek. A magánszférámban legelésztél…

 - Ó, pardon! – kapta el a kezét, de az arcán ott lapult az elfojtott vigyora. – Észben tartom, kisasszony.

 - Haha. Örülök, hogy ilyen jól érzed magad – nyújtottam nyelvet, de erre már hahotázni kezdett.

Egy pillanatig csak morcosan néztem rá, majd csatlakoztam a nevetéshez. Egész jó hangulatban folytattuk a keresést a tökéletes ajándékhoz, amikor megpillantottam egy piknikkosarat. Az ötlet villámcsapásként ért, és úgy szaladtam Jongin után, és karoltam bele, hogy vissza tudjam húzni ötletem forrásához.

 - Nézd! Ez tökéletes lenne! – mutattam a kosárra.

 - Egy piknikkosár? – nézett rám kétkedve sógorom.

 Egy „most komolyan” pillantással elintéztem idióta kérdését, majd kifejtettem briliáns tervemet.

 - Hana szerintem jobban örülne, ha kettesben elmennétek valahová.

 - De éppen emiatt veszünk ajándékot, mert nem tudunk elmenni nászútra…

 - Jaj, hogy lehetsz ennyire… pasi! – temettem az kezembe az arcomat. – Egy szabad hétvégén, még az esküvő előtt, vidd el vacsorázni, meg mit tudom én hová, ahol jól éreznétek magatokat. Csak ti ketten. Érted már?

 Jongin eltöprengett, megrágcsálta egyesével a szavaimat, majd felcsillant a szeme.

 - Haneul! Te egy zseni vagy! – kiáltott fel örömében, és már majdnem megölet, amikor eltoltam magamtól.

 - Ezt azért mellőzük… - motyogtam zavartan, ám boldogan.

 Végre tettem valami jót is, és nem csak megkeserítettem szerencsétlen életét. Ennek nagyon is örültem, ám ezzel még nem ért véget a feladatom. Jongin ugyanis további segítségre tartott igényt, és már nem csak az enyémre. Chanyeolt is bevonta az akcióba.

 Egek! Mibe keveredtem?!