Chapter 16

 Még a party vége előtt eljöttünk, de haza nem akartam menni, így itt kötöttem ki. Az egész utat végig bőgtem. A szemem még mindig vörös volt és duzzadt, bár már a könnyekből kifogytam rég. Sehun szobájában ültem, tenyerembe temetett arcomat fölemeltem, mikor valaki bejött a szobába.

 Sehun egy pohár vizet nyújtott, majd leült mellém az ágyra. Megsimította a csupasz hátamat, ahol nem takarta a ruha. Nem szólt egy szót sem, mióta eljöttünk. Egy részem kíváncsi volt ennek az okára, azonban sejtettem, hogy nem együttérzésből hallgat. Még őrlődött, vagy csak várta, hogy a szikra lángra lobbanjon, mert azt tudtam, hogy a teraszon történtek izgatják a fantáziáját.

 Míg csendben vártam, hogy robbanjon a bomba, ami idők kérdése volt, próbáltam a rossz érzéseket kiűzni a szívemből, és az emlékeket a fejemből. Chanyeol tényleg átlépte a barátság határait, és ez
visszavonhatatlan következményekkel jár a jövőre nézve. Ami viszont valójában kétségbe ejtett, azok az én reakcióim voltak az óriás tetteire…

 - Mi történt… a teraszon? – Sehun hangja késként hasított belém a csöndben. Egyszerűen rosszul lettem… - Talán nem mondhatod el?

 Élesen szívtam be a levegőt, de a maradék bátorságomat összekaparva fordultam felé, hogy a szemébe nézhessek. A látványtól azonban elfehéredtem. Sehun jéghideg tekintete, összepréselt ajkai, minden egyes porcikájából sütött a megvetés, a kételkedés és a féltékenység. Az utóbbi talán hízelgő lehetne a számomra, viszont tudtam, hogy ez az érzelem mivé teheti az embereket.

 - Csak beszélgettem Chanyeollal… - Alig ismertem meg a saját hangomat, mely megtörten, már-már könyörgően hangzott.

 - Persze! Én meg tollakat növesztettem, igaz?! – emelte föl a hangját. – Nem hiszem, hogy egy szimpla beszélgetés után bárki sírva fakadna! Ha már hazudsz, tedd rendesen!

 - Semmi sem történt! – sírtam el magam ismét. Ez egyre…

 Gúnyosan elmosolyodott.

 - Szánalmas vagy…

 Kikerekedtek a szemeim, dermedten bámultam Sehun arcát.

 Még ha voltak is hasonló gondolataim a kezdetben Sehunnal kapcsolatban, soha nem gondoltam komolyan, hogy ő valóban egy ilyen ember lenne.

 - H-hogy? – kérdeztem rá, hátha rosszul hallottam. A hangom remegett.

 - Szánalmas vagy. Pont az ilyen nőket utálom. Azt hitted nem veszem majd észre, hogy azzal a lapátfülűvel összeszűröd a levet? Most meg itt titkolózol, és bizonygatod az ártatlanságodat. – Összehúzta a szemeit, s oldalra billentve a fejét, felszisszent. – Ha ártatlan vagy, és valóban semmi olyan nem történt, miért nem mondod el? Ha? Na, miért? – Hitetlenkedve megráztam a fejem, mire elnevette magát, de arca hirtelen elkomorult, a szemei dühösen villantak rám. – Mert ugyan olyan jól tudod, mint én, hogy hazudsz! Most pedig menj el!

 Felállt, megragadta a karomat és az ajtó felé kezdet rángatni.

 - Eressz el! Sehun! – kiabáltam rá, de semmi haszna nem volt. – Hagy magyarázzam el! Félre érted!

 - Megvolt rá a lehetőséged! – kinyitotta a bejárati ajtót és kilökött rajta, a cipőmmel és a kabátommal együtt. – Ha nem akarsz gyalogolni, akkor hívd fel a lapátfülű majmot!

 Bevágta az ajtót, ami beleremegett, ahogy én is. Ez volt eddigi életem első ilyen veszekedése, de nem gondoltam, hogy ennyire elfajulhat a dolog. Mindig is éreztem, hogy Sehun nem csípi Chanyeolt, de hogy ennyire böki a csőrét, álmomban sem gondoltam volna!

 Megtöröltem az arcomat, felvettem a cipőm meg a kabátom és hívtam egy taxit. Nagyon reméltem, hogy anyámék már otthon vannak, mivel nálam nem volt pénz. Persze mindez nem történt volna meg, ha nem Sehunhoz megyünk, hanem hozzánk…

 Másnap a szemeim be voltak dagadva, az arcom fel volt puffadva, és úgy éreztem magam, mint egy használt rongydarab. Anyám majdnem szívrohamot kapott mikor meglátott. Aznap semmit sem ettem, képtelen lettem volna rá. Nem is igazán a veszekedésünk rázott meg, hanem a tény, hogy Sehunnak hazudtam, de leginkább magamnak. Igaza volt, viszont nem mondhattam el neki, hogy mi történt, két okból is. Egy: ha erre így reagált, hogy reagált volna az igazságra? Kettő: ha bevallom neki, egyúttal magamnak is bevallom, hogy nem kifejezetten baráti viszony húzódik közöttem és Chanyeol között. Viszont, a nap folyamán át kellett, hogy rágjam magam ezeken, hogy helyesen cselekedjek. Ám ez még tiszta fejjel is bonyolult volt, így elnapoltam a döntést, de tudtam, hogy nem halogathatom túl sokáig. Se Sehunt, se Chanyeolt nem akartam megbántani - ennél is jobban – a konok viselkedésemmel.

 Egy héttel később már kezdtem aggódni. Sehun nem jelentkezett, Chanyeol pedig egyre jobban igyekezett kapcsolatot teremteni velem. Ha Sehunnal sikerülne beszélnem, akkor tudnám, hogy mit mondjak Chanyeolnak, de így tehetetlen voltam. Jobbára a családommal töltöttem minden szabadidőmet, míg az egyetemen Subinnel. Barátnőm volt az egyetlen olyan pont az éltemben, aki mellett nem kellett terveket szőnöm, és megjátszanom magam. A Sehunnal külön töltött idő pedig egyre inkább ráébresztett olyan dolgokra, amiket mellette nem láttam.

  Este egy könyvet bújtam, álmosítóként, hogy könnyebben el tudjak aludni, de a figyelmemet nem tudta lekötni. Halkan kopogtattak az ajtómon, mikor már a lámpa felé nyúltam, hogy lekapcsoljam. Halk „Szabad!”-dal belépését engedélyeztem a váratlan esti látogatómnak. Hana arca sejlett föl a sötét folyosóról belépve, a halvány fénnyel bevilágított szobámban. Egy bocsátkérő mosollyal nézett rám, majd helyet foglalt az ágyamon. Bevackolta magát a takaróm alá, hátát pedig a falnak vetette. Összevontam a szemöldököm, de követtem és mellé ültem.

 - Van kedved beszélgetni? – kérdezte szelíden mosolyogva. Arcomra valószínűleg kiült bizalmatlanságom és a kétkedésem, mert elnevette magát és elmagyarázta, hogy miért jött. – Nem akarlak zargatni, csupán kíváncsi vagyok. Régen beszélgettünk…

 Egy kicsit elszégyelltem magam.

 - Mire vagy kíváncsi? – sóhajtottam fel végül.

 - Hmm… nézzük csak… Mondjuk, hogy megy a suli? Az egyetem nem olyan egyszerű ám! – Teljesen felém fordult, valós kíváncsiság fénylett a szemében. Mikor elkezdtem mesélni, vállai megereszkedtek, és a tartása se volt már olyan feszült. Mintha megnyugodott volna.

 Már ezer éve volt, hogy ilyen sokáig és ilyen bizalmasan beszélgettünk egymással. Nevettünk, szidtunk, mérgelődtünk, panaszkodtunk… Bár Jongint nem hagyhattuk ki a beszélgetésből, most kevésbé zavart, mint eddig valaha.

 - Tényleg ennyire szörnyű, hogy a vőlegényem? – kérdezte Hana suttogva, megtörve ezzel a vidám hangulatot.

 Egymás mellett feküdtünk, betakarózva nyakig, átölelve egymást. Sosem szerettem túl sokáig
valakivel érintkezni.  Akár családtag volt, akár nem. Zavarba ejtő volt számomra, viszont most megnyugtatott.

 - Nem hiszem, hogy akarod hallani a válaszom… - fordultam háttal neki.

 - Én csakis a te válaszodat szeretném végre meghallgatni… de nem akarlak ennél is jobban ellökni magamtól… - Hallottam, ahogy a mondat végén megcsuklik a hangja.

 Lassan felé fordultam. Engem nézett, s ahogy találkozott a tekintetünk, megijedtem és elkaptam a tekintetem. Lehunytam a szemem, erősen szorítottam. Kinyitottam a szám, ami megremegett, de kipréseltem magamból azokat a szavakat, amiket gondoltam.

 - Nem akarom, hogy megutálj… - Reszketegen vettem a levegőt. – Jongin… Egyszerűen nem akarom elfogadni… Képtelen vagyok rá…

 Nem nyitottam ki a szemem. Nem mertem.

 - Semmi baj – simogatta meg az arcomat nővérem. – Nem foglak megutálni, emiatt ne aggódj. Te a húgom vagy, és az is maradsz.

 Átölelt, mire könnyeim kitörtek a börtönükből. Belekapaszkodtam Hana vállaiba, és addig sírtam, míg el nem aludtam. Aznap este nővéremmel aludtam, de még másnap is kísértett a szégyen, amit akkor éreztem.