Chapter 15

Chanyeol POV

Mikor kiléptem a teraszra, és megláttam Haneult, teljesen lefagytam és nem a hideg miatt. Haja laza kontyban volt feltűzve, egy-két rakoncátlan szál lazán omlott a tarkójára és vállaira. Ruhája alig takarta hátát, mely libabőrös volt. Arca piros volt, szemei bánatosan csillogtak. Ajkai enyhén szétnyíltak, és ezer meg egy kép villant át az agyamon, ahogy ujjaimmal megsimítom hideg bőrét, s ajkait kóstolom...

Megráztam a fejem. Sajnos ez teljeséggel lehetetlen. Haneul nem gondol rám úgy, és a barátságunk is csupán egy tünékeny fonál, ami bármelyik percben elszakadhat, ha rosszul időzítek.

Keserűen elmosolyodtam, már-már nevethetnékem támadt. Időzítés, a fenét! Azzal sem érek semmit, ha Haneul...

Odaléptem mögé, levettem a kabátom, hogy észrevétlenül a hátára terítsem, de összerezzent, s ijedten fordult felém. Még ekkor is aranyos...

Akárhogy is próbálkozik, tudom, hogy valójában nem ilyen ellenséges. Tudom, hogy őt is bántja a lelkiismerete a Hana miatt. De mégis ki vagyok én, hogy kioktassam? Vagy egyáltalán megvigasztaljam? Hisz neki ott van Sehun... Mégis elcsábultam egy pillanatra. Mikor felhúztam a cipzárt a kabáton, megéreztem meleg leheletét bőrömön, tekintetem akaratlanul is ajkaira tapadt. Ahogy tenyerem arcára simult... Azonban fel kellett, hogy ébredjek. Nem lehet az enyém...

Fogalmam sincs honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy megkérdezzem, pedig előre tudtam a válaszát. Biztos, megbolondultam...!

- Az változtat bármin is, ha azt mondom... kedvellek?

Láttam a tekintetében. Meglepődés, zavar, szánalom...Láttam a válaszát a szemeiben.

Kihúzta kezét az enyémből, lehajtotta fejét. Teljes elutasítás...

Csend telepedett ránk egy pillanatra, majd rám emelte könnyel telt mézbarna szemeit.

- Miért most? Miért te? - Hangja erőtlen volt. Szipogott egyet, s egy fájdalmas mosolyt erőltetett ajkaira. - Tudod jól, mit mondanék...

Ott maradtam egyedül a nyomorúságommal. Nem is tudom, milyen érzés, lehetetlen rá szavakat találni. Fájt, kegyetlenül, hogy nem én ölelhetem, de a férfi egómnak jobban fájt az elutasítás. Elment a kedvem a társaságtól, és persze nem akartam Haneullal sem összetalálkozni. No meg Kim nénivel. Ő az ember lelkébe lát és addig faggat, amíg meg nem tudja azt, amit akar.

Felmentem a szobámba, mivel haza nem mehettem. Megígértem Jonginnak, bár nem tudom miért akarta, hisz ma Hana is itt lesz. Most mit meg nem adnék a saját, üres, magányos lakásomért! Ott nyugodtan fürödhetnék szánalmas vallomásom emlékeimben, és összekaparhatnám darabokban heverő büszkeségem.

Levettem a zakóm, meglazítottam a nyakkendőm és kigomboltam a felső két gombot. Nagyot sóhajtva vetettem magam az ágyra. Szétterülve bámultam a plafont, hol pedig belső szemhéjam vásznán pörgettem le újra és újra a teraszon történteket.

- Aish!!! - ültem fel hirtelen. Idegesen túrtam a hajamba. - Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

Látványos kifakadásomat egy erőteljes kopogás szakította félbe. Kócos, világfájdalmas fejjel vonszoltam magam az ajtóhoz és nyitottam ki.

- Mi van? - morogtam.

- Nem festesz túl jól... - csóválta meg a fejét Jongin.

- Hát nem is érzem valami fényesen magam, köszönöm, és ha lehet, most tovább szenvednék. Egyedül! - nyomatékosítottam meg szándékaimat, de Jongin hajthatatlan volt.

- Beszéljünk - furakodott át mellettem és ment be a szobámba.

- Ebből arra tudok következtetni, hogy tudod mi történt - csaptam be magam mögött az ajtót.

Barátom mindentudóan elvigyorodott és kényelembe helyezte magát az egyik fotelban. Én leültem az ágyam szélére és olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam.

- Hana azonnal észrevette Haneul kipirosodott szemeit, no meg téged, ahogy nem sokkal utána, szintén a teraszról, feldúltan csörtettél át a vendégeken - mesélte szórakozottan. - Öregem! Nem gondoltam volna, hogy pont Hana húga lesz az. De neked szerencséd van... - mosolya ellágyult, szinte szomorú volt. - Nem akar minden áron likvidálni, sőt! Megkedvelt téged. Én ezt soha nem fogom elérni, azt hiszem...

Felsóhajtottam. Ezer éve már, hogy így leültünk volna beszélgetni Jonginnel. Soha nem beszélt eddig erről. Még Hananak sem. Jómagam azt gondoltam, talán nem is érdekli, hogy Haneul ennyire utálja. Viszont arckifejezése most teljesen másról árulkodott...

- Először engem is utált - nevettem fel. - Édesanyád tett róla, de aztán történt a baleset...

- Baleset? - vonta fel a szemöldökét Jongin.

- Sehunnal motorozott. Az egyik kanyarban feltűntek előttem, közel voltak, és Haneul térde bánta. Rettenetesen megijedtem, gondolatban már Hana előtt könyörögtem az életemért. Ám Haneul akkor azt mondta, hogy senkinek se mondjam el. Majd elmesélte a tervét. Például azt, hogy Sehun csupán az én távoltartásom miatt van. Nagyon meglepődtem, de amit rólad mesélt... - Összevontam a szemöldököm. Jongin csendben hallgatta az egészet. Elmondtam neki mindent, amit nekem mondott Haneul. Jól esett erről beszélni. - Észre sem vettem és ez lett belőle...

- Hát... - megrázta a fejét, majd felnevetett. - Haneul egy igen érdekes személy...

- Az. Elbűvölő - dőltem hátra.

- Akármi is történt eddig - mosolyodott el szelíden, - ez után a magyarázat után már csak nevetni tudok. Sajnálom, szegényt.

Összevontam a szemöldököm és felkönyököltem, hogy lássam az arcát.

- Ezt hogy érted?

- Hana mondta, még nagyon régen, miután először találkoztam a családjával. Haneul egy örök gyerek... - Jongin tekintete a semmibe révedt, hangja lágy volt miközben beszélt. - Ő csak meg akarja védeni azt, ami az övé. Irigylem őket...

- Hü-ümmm - bólogattam immár mosolyogva. - Ritka az ilyen szoros kapcsolat.

Ekkor azonban Jongin kaján vigyorral az arcán felém fordult.

- Mi történt kettőtök között ma?

Elpirultam.

- S-semmi említésre méltó...

- Na, Hana kinyír, ha nem tudok mit mondani!

- Á! Szóval tényleg Hana küldött! Akkor sajnálom barátom, mert nem mondok semmit - vigyorogtam rá, mire Jongin fájdalmasan felnyögött.

- Sokba fog ez nekem kerülni!

Végül alkoholba torkollott a beszélgetésünk. Hana dühöngve cipelte át a seggrészeg vőlegényét saját szobájukba, aztán visszajött, hogy engem is rendbe szedjen. Bár én még magamnál voltam, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a depresszió. Dühödt könnyek marták a szemem, míg a torkomat wisky mosta. Hallottam, ahogy Hana magában motyogva trappol be ismét a szobámba, és hatalmasat sóhajtott, mikor meglátott.

Nem mondott semmit, csak kivette a kezemből az üveget, majd az asztalról összeszedte a szemetet
egy szatyorba, majd a földre tette. Megsimította a vállamat, mire felemeltem a fejem és ránéztem.

- Istenem, Chanyeol - törölte le a könnyeimet az arcomról. - Nem ér ennyit, még ha a húgomról is van szó. Egy nő se érdemli meg a könnyeidet...

Megráztam a fejem, és félmosolyra húztam a szám, ami inkább hasonlított egy fintorra.

- Egy nővér hogy mondhat ilyet a húgára? - Hana elmosolyodott.

- Ne aggódj, Haneul nem veszi magára az ilyeneket. Meg hát, jól hangzott. Na, de gyere - húzott fel a kanapéról. - Mosd meg az arcod, aztán menj aludni.

Szó nélkül engedelmeskedtem, s mikor a fejem a párnán landolt, megkönnyebbülten merültem a sötétségbe.

Másnap délben keltem, fejfájással és rossz szájízzel. Nyámnyogva mentem a fürdőbe, rendesen rendbe tenni magamat. Lezuhanyoztam, fogat mostam, majd magamra vettem egy melegítőnadrágot, egy fehér pólót, s lementem enni.

A konyhában Jongin ép elkapta Hana derekát, s az ölébe vonva, adott az arcára egy csókot. Ha nem köszörülöm meg a torkom, talán tovább is folytatódott volna.

- Ne haragudj, Chanyeol! - szabadkozott pirulva Hana.

- Ugyan! - vigyorogtam rá. - Nem zavar. Csak bekapok valamit, és megyek is.

- Hová? - kérdezte Jongin teli szájjal.

- Ümm, futni - vettem a számba egy szelet pirítóst, és már fordultam is ki a helységből.

Igazából mart az irigység, de próbáltam csitítani háborgó érzelmeimet. Nem ők tehetnek arról, hogy béna vagyok a párkapcsolatokban…