Chapter 8

Kevés képpel készültem, amiért bocsánat! Azt is sajnálom, hogy csak most osztom meg a kövi részt és előre is elnézést azért, mert nem fogok egy darabog írni... >< Remélem ezzel a résszel némileg kárpótolhatlak titeket! ^^"
Jó szórakozást!! :) 



- S-Sehun…

 - Mégis mit akarsz még Haneul? Az alku rám eső részét teljesítettem, ahogy te is a sajátod. Chanyeol már tud mindent!

 Egy pillanatra megfagyott körülöttem minden. „Mégis mit akarsz még…?” Ezt kérdezte Sehun. Valóban. Én mit akarok ezzel elérni? Chanyeol mindenről tud, mert azt hittem lebuktam előtte, pedig elkerülhettem volna. Miért nem hazudtam neki…?

 Vettem egy nagy levegőt és komoly próbáltam maradni. Nyugodt és komoly, mintha ura lennék mindennek. Sehun nagyon dühös, bár fogalmam sincs miért, hisz így szólt az alku. Ha sikerül a tervemet megvalósítani, akkor vége lesz ennek az egész kamu pasi dolognak is.

 - Sehun, lehet, hogy Chanyeol tud a tervemről, de Kim mama még nem, és még mindig játssza a kerítőnőt. Hamarosan ők is fognak rólad tudni. Szóval az alkunk még mindig érvényes – érveltem neki és így kimondva elég értelmesnek tűnt.

 Sehun ráncai is simulni látszottak, de nem tűnt fel az a könnyed mosoly az arcán. Faarccal lekapta a vállamról a táskámat és elindult. Letaglózva néztem utána. Valami megmozdult bennem, és amikor Sehun megállt és visszafordult felém, rám villantotta az előbb hiányolt mosolyát.

 - Jössz? – kiáltotta, mire megráztam a fejem, elérve vele, hogy a fura gondolatok eltűnjenek.

 Azt hittem nehezebben fogok boldogulni a lábam miatt, de Sehun és Subin segítségével gyerekjáték volt. A hétvégéket ígéretemhez híven, Kim mamáéknál töltöttem, de próbáltam Chanyeoltól a lehető legtávolabb kerülni, akárhányszor feltűnt. Otthon nem esett több szó a rejtélyes barátomról, aki ezek után is kocsival hordozgatott. Hana viszont egyre jobban elhidegült tőlem. Valahányszor beszélgetni kezdtünk, veszekedés lett a vége. Egyre nehezebben tudtam a tervemre koncentrálni. Minden kezdett elromlani és senkivel sem tudtam megbeszélni.

 A mostani hétvégét kivételesen mindenki azzal tölthette, amivel szerette volna. Sehun azonnal lecsapott erre és kijelentette, hogy elvisz valahová. Amolyan természetes izgatottsággal vegyes félelmem volt a hétvégével kapcsolatban. Az alku ugyan megkövetelte tőlem, hogy ami egy párkapcsolat része, azt mind megteheti velem Sehun, de… Nem vagyok az a fajta lány, aki egyéjszakás kalandokban részt vesz. Most jöttem rá, hogy mekkora őrültséget is csináltam…

 Szombat reggel már ott várt rám a ház előtt az autóban. Mikor kiléptem fázósan fogtam össze a pulcsimat a nyakamnál. Sietve másztam be az autóba és egy mozdulattal hátra dobtam a táskám, amiben a ruháim voltak. Sehun a szokásos reggeli szájra puszival köszöntött. Teljesen természetes volt már.

 A várostól nem messze egy nyaralóba mentünk. Nyílván Sehun szüleié a ház, és fogadni mernék, hogy igazából bármit is kér Sehun, egy szó nélkül teljesítik és megadják a számára, ezzel pótolva a szülői gondoskodást és szeretetet. Nem szándékozok Sehun magánéletébe belemászni. Ha elmondja nekem, meghallgatom, de nem követem el azt a hibát, hogy olyan dolgokkal is megnehezítem a saját életem, amikhez semmi közöm sincs. Vajon ez kegyetlenség lenne?

 A ház csendes volt és üres. Annak ellenére, hogy ketten voltunk, olyan nyomasztónak találtam a légkört. Nem szóltunk egy szót sem, csak kerülgettük egymást. Az ebédet én főztem, már amit ki tudtam hozni abból a kevés kajából, amit ott találtunk, ezért Sehun ebéd után visszament a városba, hogy bevásároljon. Így én egyedül maradtam…

 Bevackoltam magam az ablak melletti fotelba és elmélyedtem a gondolataimban. A tervem hibáit próbáltam kijavítani, de lehetetlen, ha nem tudom mit rontottam el. Mióta Chanyeol tud róla, az egész kezd egyre rosszabb lenni. Amit akkor mondott…

 A sírás tűnt a legjobb módszernek, hogy enyhítsek a bennem tomboló feszültségen, de Sehun ekkor érkezett meg, és ismét visszatartottam a könnyeimet. Segítettem neki elpakolni, majd visszaültem a fotelba. Ő is csatlakozott, majd szépen ültünk és hallgattuk a légy zümmögését. Csodálatos emberi kapcsolat!

 - Ez most már mindig így lesz? – törte meg a csendet végül Sehun. Óvatosan felém nézett, de zavartan hajtotta le a fejét. Tekintetét az ölében nyugvó kezére szegezte. – Én… Nem akarom, hogy…

 Meglepetten néztem rá. Olyan volt akár egy kisfiú.

 - Sajnálom… - mosolyogtam rá idiótán. Mintha ezzel minden rendbe jönne… - Azt hiszem, kezdek összeomlani… Csak azt akartam… - elcsuklott a hangom, és ezzel a könnyeim is szabad utat törtek. – Nem tudom mi tévő legyek és nem beszélhetek senkivel sem, mert mindenki…

 Karok fonódtak hátulról körém, szorosan megölelve.  Nem láttam Sehun arcát, de ajkai a fülemet súrolták, és ahogy beszélt, meleg lehelete a bőrömet csiklandozta.

 - Én megmondtam, hogy nem jó ötlet… - Egy darabig csöndben ölelt, majd elengedett, megfogta a kezem és felhúzott a fotelből. – Menjünk sétálni, és közben elmesélheted nekem, hogy miért gyűlölöd ennyire nővéred vőlegényét.

 Szipogva bólintottam egyet és hagytam, hogy Sehun maga után húzzon.

 Kint hűvös volt és a délelőtti napsütés is eltűnt a komor felhők mögött. Összekulcsolt kézzel andalogtunk, miközben én próbáltam összeszedni a gondolataimat. A könnyeim már fölszáradtak, de fájtak a szemeim, mivel igen hosszú ideig sírtam. Sehun mindezt csendben tűrve…

 - Nos? – kérdezte egy idő után, gondolom megunva a csöndet.

 Fölsóhajtottam és szorosabban fogtam a kezét.

 - Igazából, nem magát, Jongint utálom… Csupán… a mostani helyzetét – suttogtam, s a szavakat lassan ejtettem ki. – Még az elején valóban megpróbáltam elfogadni, hogy nővéremnek pasija van, de napról napra, egyre jobban arra vágytam, hogy szakítsanak. Hana… nem foglalkozott annyit velem. Mindig az volt a válasza a kérésemre, hogy „majd legközelebb, mert most Jonginnal megyek ide meg oda”. Alig volt otthon, és amikor haza is jött, Jongin mindig ott volt vele… - A könnyeim ismét elhomályosították a látásomat és egyre erősebben kapaszkodtam Sehunba. – H-ha a piperkőc nem lenne, Hana még mindig törődne velem! Jongin miatt elveszítem őt! Elvette tőlem!

 Zokogva álltam meg, elengedve Sehun kezét, és a szemeimet törölgettem, amikből ömlöttek a könnyek. Most valóban azért sírtam, mert fájt. Fájt az igazság, amit eddig magamban tartottam és soha, senkinek nem mondtam el.

 - Gyűlölöm! – fakadtam ki, mire hirtelen két kéz tapadt az arcomra és a könnyeim mögött felsejlett Sehun aggodalomtól gyötört arca.

 - Minden rendben lesz. – mosolygott rám szomorkásan. Egyik ujjával letörölte a könnyeket az arcomról és szorosan magához ölelt. – Megértelek… Most egyelőre elég, hogy elmondtad.

 Ölelésében lassan megnyugodtam, és valóban megkönnyebbültem, hogy elmondhattam valakinek. Viszont azt is tudtam, hogy Sehunnak meg van a maga véleménye, és nem egészen ért velem egyet, de hálás voltam azért, hogy nem dörgölte az orrom alá. Hálás voltam…

 Miután visszamentünk a házba, én lefürödtem, hogy valamicskét visszanyerjem… önmagam. Nem sok sikerrel. Sehun készített nekem teát is, és amíg ő fürdött, bekapcsoltam a tévét, amit unottan bámultam. Semmit nem fogtam fel belőle, csupán bambultam magam elé kongó aggyal. Nem akartam gondolkodni és ezek után fogalmam sincs, hogy hogy legyek ismét önmagam. Utáltam ilyen mélyre süllyedni. Olyan, mintha egy hatalmas gödörből kellene valahogy kikecmeregnem mindenféle segítség nélkül.

 - Haneul… jobban vagy? – ült le mellém Sehun is. Friss tusfürdő illata volt, és kellemes meleget árasztott a bőre.

 Tekintetünk összefonódott, és csak egy apró bólintásra futotta. A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, de nem bántam. Sehun tekintete el-elkalandozott, és egyre közelebb hajolt. Nem tettem semmit, hagytam megtörténni.

 A csók lágy volt, egy apró, óvatos próbálkozás, mint mikor egy kisgyermek először kísérletezik a járással. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Ha ellenkezem, megsértem, de ha én lépek felé, megüthetem a bokám. Ezért inkább nem tettem semmit sem. Sehun bizonytalansága, azonban eltűnt. Mozdulatai egyre követelőzőbbek lettek, csókjai vadabbak. Tagadhatatlanul jól esett, hisz rég volt már, hogy pasival voltam, de józan eszem nem csendesült, pedig örömmel adtam volna meg magam, de akkor számolnom kellene a következményekkel.

 Sehun érintései után a testem forróvá vált, ajkaim közül sóhajok szöktek ki. Ujjaim pólója alá tévedtek, ujjbegyeim végig simítottak selymes bőrén, néhol körmeimet is belemélyesztettem, mire egy kellemes mély morgás tört fel mellkasából.  Nyakamat apró csókokkal lepte el, néhol óvatosan szívott rajtuk egyet. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, s még közelebb húztam magamhoz.

 Aztán valahogy leügyeskedtük a pólóinkat egymásról, de mikor Sehun kezei a nadrágom gombjait kezdték piszkálni… Megijedtem. Tenyeremmel erősen meglöktem a mellkasát, ezzel félbeszakítva mindent.

 - Mi a baj, Haneul? – térdelt fel Sehun. Arca piros volt, ajkai meg voltak kissé dagadva és szemei csak úgy csillogtak. Értetlenül nézett rám, de én képtelen voltam válaszolni.

 Sehun felsóhajtott, és a mai nap már sokadjára tett olyat, amin meglepődtem. Óvatosan mögém mászott és átölelt. Nem csinált mást csak ölelt, és állát a vállamon nyugtatta. Mosolyogva simítottam végig karján.

 - Köszönöm – suttogtam neki halkan, ő pedig hümmögött egyet válaszképp.

 Valójában… Sehun igazán rendes srác….