Chapter 7

 Ó, hogy az a kénköves Pokol! Mégis hogy keveredhettem így bele? Nem elég, hogy Hana gyanakszik, most már Chanyeol is tud róla! Minek mondtam el?! Ráadásul a hallgatásáért ismét járhatok Kimékhez, amit épp el akartam Sehunnal kerülni. Akkor most feleslegesen kértem Sehun segítségét…

 Mikor a colos eltűnt, nehezen bebicegtem a lakásba. Bezártam a bejárati ajtót, majd nekivetettem a hátamat, és percekig álltam, pedig alig álltam a sok fájdalomcsillapítók miatt a lábamon. Legalábbis a felén…

 Szerencsémre Hana nem volt otthon, viszont anyáméktól kaptam egy adag fejmosást, miután sikerült kimagyaráznom magam a balesettel kapcsolatban. A valóságban Chanyeol autójának a visszapillantó tükrébe akadt bele a térdem, az én történetemben viszont lebucskáztam a lépcsőn. Miután sikeresen megnyugtattam a szüleim, a szobámba mentem és lefeküdtem. Nem kellett két perc se, hogy elaludjak.

 Másnap anyu csörtetett be a szobámba, állítólag azért, hogy „óvatosan” fölébresszen. Rettenetesen szarul éreztem magam, és alig vártam, hogy a gyógyszereket bevegyem, köztük a fájdalomcsillapítót is. A konyhába leérve nővéremmel is szembesülnöm kellett. Amint meglátott, be sem állt a szája.

 - Én megmondtam, hogy nem jó ötlet hagyni, hogy holmi idegen férfival mászkáljon el! – zsörtölődött tovább, míg jómagam a szitkaimat és a velős megjegyzéseimet a kávémba fojtottam. – Haneul, ugye tudod, hogy ma itthon maradsz? Nem mehetsz sehová!

 Ó, ennek én örülnék a legjobban…!

 - Nem, megyek Kim mamáékhoz… - nyögtem ki kellemetlenül. Anyu és Hana megfagytak egy pillanatra, majd mind a ketten az arcomat kezdték tapogatni.

 - Beteg vagy, kincsem? – nézett anyu rám.

 Ingerülten hessegettem odébb a kezüket.

 - Semmi bajom! Mármint ezen kívül – mutattam a lábamra. – Úgyis csak unatkoznék itthon egyedül...

 Hogy minden gyanakvásuk eltűnt-e, azt nem tudom, de legalább már nem kell azt hallgatnom, hogy épp hová és kivel megyek el hétvégente. Délben elindultunk hármasban, ahogy szoktuk, mivel a „férfiaknak” dolguk van, ami annyit tesz, hogy gyávák. Noha apám meg is „kedvelte” a piperkőcöt, a szüleivel úgy van, ahogy a családban mindenki más is. Egyikőnk se bírja Kim mamát és Kim papát, de muszáj elviselnünk, ha valaha esküvőt szeretne Hana és Jongin. Persze én nem viselem el őket, és nem is vágyom az esküvőjükre, szóval én abszolút az anti táborban vagyok. Öcsém meg általában azt se tudja milyen rendezvényen van, így őt távolról sem zavarja semmi. Bár a piperkőccel nagyon is egy húron pendülnek…

 A Kim rezidenciába hamar belépést nyerhettünk és Kim mama azonnal el kezdett sopánkodni és jajgatni, hogy milyen szerencsétlenség, ami velem történt. Hát, tudja, Kim mama… Fogalma sincs, hogy a kis balesetemhez képest mekkora szerencsétlenség az, hogy minden időmet itt kell töltenem ezek után….

 - Jaj, ezt nem hiszem el! Na, nem baj édesem, nem kell megerőltetned magad! Csak pihenj le! – tuszkolt bele az egyik fotelbe. – Édesanyáddal és Hanaval egy pillanatra itt kell hagyjunk, de Chanyeol majd ügyel rád! Igaz Chanyeol drágám?

 Az óriás zavartan bólogatott, de látszott rajta, hogy neki is épp elég ciki, nem hogy nekem. A hideg futkos a hátamon akárhányszor becézget Kim mama, de attól még jobban, amikor Chanyeolhoz beszél vagy a fiához. Az a tömény juharszirup, ami ilyenkor folydogál, hányingert kapok tőle.

 Most, hogy elhagyta a szobát Kim mama, nem tudom, hogy örüljek-e vagy ne. Chanyeol nem vészes, de most már figyelnem kell arra, mit mondok neki…

 - Hogy vagy? – ült le velem szemben, szokásos mosolyával az arcán.

 - Köszönöm, jól a helyzethez képest – húztam fintorra a szám, ami eredetileg mosoly lett volna.

 - Figyelj… nem kell megjátszanod magad. Tudom, hogy gyűlölsz itt lenni, szóval-

 - Akkor mégis minek akartad, hogy eljöjjek?!

 A szemem villámokat hányt ismét. Elképesztő, hogy minden egyes alkalommal képes feldühíteni egyetlen mondatával.  Kezdem nagyon rosszul érezni magam. Ha nem a lelkiismeret furdalásom kínoz, akkor a gyűlölet, amit az egész Kim család iránt érzek, na meg most már ez iránt az idióta iránt is. Azt hittem Sehun minderre megoldás lesz, de csak még jobban összekuszált mindent. Lehet, Subinnak igaza van. Jobban tenném, ha elfogadnám a tényt, hogy az egyetlen szeretett családtagomat is elveszik tőlem, aki mindenkinél jobban megértett. Túlzásba estem volna? Szerintem nem.

 A könnyek égették a szememet, de nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy elsírjam magam, főleg a colos előtt. Az ujjaimat tördeltem, és próbáltam arra koncentrálni, hogy mire hazamegyek, valóban el is törjenek az ujjaim. Frusztráltságom most az eget verte, és valóban kezdtem kétségbeesni előidézve egy pánikrohamot. Ó, igen… Ha nagyon nem érzem komfortosan magam, hajlandó vagyok bőgni akár egy hároméves kölyök. Szánalmas…

 - Öhm… Hanaeul, én… - Chanyeol bizonytalan hangja kissé visszarántott az önsajnálatból, de nem eléggé. – Valami rosszat mondtam?

 Rosszat…? Drága, Chanyeol… Mindent csak elrontottál!

 - Ha te nem lennél, mindez meg se történt volna – suttogtam, majd felszegtem immár könnyes arcomat, nem érdekelve, hogy mit gondol ezek után. – Az én saram, ami ezek után fog történni, de ha te nem bukkansz fel, talán képes lettem volna elkerülni a diliházat!

 - Haneul! – emelte fel a hangját, mint a kocsiban tegnap este. Akkor is megijesztett, de most láttam az arcát is. Félelmetes... – Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kislány, aki nem azt kapja, amit kért. Képzeld, ez így van az életben! Nem mindig kapjuk azt, amit akarunk! Ez az egész összeesküvés-elméleted tönkre fogja tenni a nővéreddel a kapcsolatotokat. Nem hiszem, hogy ezt akarnád – enyhült meg a mondandója végére. – És Jongin egyáltalán nem rossz ember.

 - Tegnap még azt mondtad, hogy nem fogsz kioktatni… - szipogtam lehajtott fejjel. Jó kis fejmosást kaptam, de elég hatásos volt... 

 - Ne haragudj, nem szoktam másokkal kiabálni, de te kihozod az emberből a legrosszabbat – nevette el magát, de én nem éreztem túl humorosnak a pillanatot.

 Összeszorítottam a szám, majd dacosan Chanyeol szemébe néztem.

 - Nem érdekel, hogy más mit mond… Nem fogok eltérni a tervemtől!

 Reménytelenül felsóhajtott.

 - Miért vagy ilyen makacs? – suttogta.

 Alig vártam, hogy hazamenjünk. Este kínlódva fetrengtem a fotelban, amibe ebéd után visszaültetett Kim mama. Egész idő alatt Chanyeol kísérgetett, persze nem önszántából, legalábbis ezt mondta nekem. A beszélgetések témái is igen lemerítették az energiatartalékaimat, így mire hazakerültem, már csak arra vágytam, hogy elaludhassak.

 Vasárnap délelőtt ritka pillanatot idéztem elő. Lévén, hogy nehézkesen megy a mozgás, áthívtam Subint, hogy tanuljunk együtt. Ennek az lett az eredménye, hogy elnyafogtam a szombat délutáni kis vitánkat Chanyeollal.

 - Ó, édes Istenem! Nem értelek Haneul! Ennyi jó pasi körül vesz, te meg elégedetlenkedsz folyton…

 Subin elég szókimondó természetű volt, az a kotnyeles fajta, de nagyon jó titokőrző volt. Ez kissé ellentmondásos, de így van. Barátnőmként teljesen megbíztam benne és számított a véleménye, de most nem egy újabb fejmosásra lenne szükségem…

 - Kérlek, Subin, csak most az egyszer sajnálj és fogd az én pártomat! Csak most! – könyörögtem neki.

 - Én végig a te pártodat fogom fogni, de… ez már kezd szánalmas lenni…

 - Kössz, Subin, most már befoghatod – bokszoltam a vállába játékosan, mire mind a ketten felnevettünk.

 Mosolyogtam ugyan, de belül ismét a padlón éreztem magam. Nagyon nem jó, amit csinálok, de nem tudom mi tévő legyek. Egyre több ember kerül a képbe, és egyre több mindenkit bántok meg. Én ezt nem így terveztem…

 Hétfőn reggel vártam Sehunt, de nem jött értem. A hétvégén még egy üzenetet se küldött. Viszont ilyen lábbal nem indulhatok neki gyalog, mert soha nem érek oda, még ha közel is van az egyetem. Idegesen álltam a lépcső tetején, amikor nővérem csapódott ki az ajtón. A hideg ellenére csak egy kötött pulcsi volt rajta, és egy sál a nyakában.

 - Te mit csinálsz? Hideg van, miért nem veszel fel kabátot? – fordultam felé.

 - Én viszlek suliba! Ahogy elnézem, a „megbízható” lovagod ma nem jött érted és lassan késésben leszel. Mindjárt hozom a kocsit, várj egy pillanatot! – mosolygott rám, majd kinyitotta a garázst és beült az autóba.

 Az út során eddig még nem tapasztalt, feszült csend húzódott köztem és Hana között. Alig vártam, hogy kiszálljak. Amint ez megtörtént, figyelmem azonnal elterelődött. Sehun is pont ekkor szállt ki az autójából. Megszaporáztam a lépteimet, és extra gyorsan ügyetlenkedtem magam Sehun mellé, aki meglepődve állt meg, mikor észrevett. Fújtatva támaszkodtam meg a vállain és próbáltam összeszedni az erőm arra, hogy lehordjam.

 - Mégis miért nem jöttél értem? – néztem a szemeibe, amik értetlenül villantak. – Egész hétvégén porzott a telefonom, mert egy árva üzenetet sem küldtél nekem. Valami történt?
 - Úgy gondoltam, hogy rám már nincs szükséged, mivel lebuktál. Azt hittem örülsz. Megszabadultál egy tehertől…

Az életem kezd olyan irányba siklani, ahol képtelen leszek irányítani…