Chapter 2

Az eljegyzési patyn eszméletlenül sokan voltak. Én pedig köztudott, hogy utálok tömegben lenni, főleg, hogy nem sokat ismerek belőlük. Plusz a sok-sok beszéd, amit tartottak… Kimerített. Jobbára öcsémmel trécseltem, de mellőle is elrángatott Hana. Végig hurcolt egy halom emberen, míg én ott botladoztam, és letáboroztunk Jongin mellet. Pontosabban ő. Én nővérem és egy igen magas ember közé ékelődtem. Amilyen kicsire csak tudtam, összezsugorodtam.

 - Haneul-shi, bemutatnám egy nagyon jó barátom. Ő lesz a vőfély – mondta mosolyogva a magas emberre mutatva.

 Oldalra fordítva a fejem, szépen felvezettem a tekintetem az illető arcára, aki a magasból vigyorgott rám, míg elálló fülei fel nem tűntek. Hatalmas szemeket eresztve bámultam rá, és éreztem, hogy enyhe pír szökik az arcomra. Azonnal leszegtem a fejem.

 - Öhm… Haneul… - simította meg a karom nővérem. – Minden rendben?

 - Igen… - szóltam halkan.

 - Akkor kérlek, illedelmesen köszöntsd. Elég rémült fejet vág – nevetett fel halkan.

 - Jah… izé… Hello, Oh Haneul vagyok, a menyasszony húga – hajoltam meg enyhén, de nem néztem az arcára.  Már csak azt kéne…!

 - Üdv, Haneul-shi! Park Chanyeol vagyok, a vőlegény fogadott bátyja – érkezett a kissé ideges válasz. Mély hangja megijesztett először, majd elismerően bólintottam egy apróbbat.

 Nővérem felé fordultam, aki vigyorogva nézett rám. Csillogó szemei rosszat sejtettek velem, de mire észbe kaphattam volna, már meg is ragadta Jongin karját.

 - Jongin, nézd! Neki feltétlenül be szeretnélek mutatni – mutatott egyik kedves rokonunkra. – Gyere gyorsan!

 S ezzel el is tűntek a tömegben.

 - Úgy látszik magunkra maradtunk – nevetett fel Chanyeol még mindig szokatlan és kellemes mély hangján. – Jongin mesélt rólad, bár nem valami sokat.

 Erre felkaptam a fejem. Rólam? Mégis mi jogon beszél rólam másoknak Jongin? Beszéljen a leendő feleségéről!

 - Valóban? – pillantottam fel ekkor dühösen. – Bármit is mondott, felejtsd el. És ha lehet, ne rólam trécseljetek szabadidőtökben.

 Azzal elindultam, de megragadta a karomat és maga felé rántott. Mérgesen ellenkeztem, de egy 180 centis férfi ellen én a röpke női termetemmel, no meg fizikumommal mit érek? Mintha a bolha akarná a macskát a hátán hordani…

 - Ne haragudj, Haneul-shi – mosolygott rám törhetetlenül. – Jongin pont ezt mesélte. Hasonlítasz egy sündisznóra.

 - E-egy s-sündisznóra?! – tátogtam felháborodottan. Megrántottam a karomat, de nem eresztett még mindig. – Ugye tudod, hogy egy zsúfolt helységben vagyunk, tele emberekkel, és ha sikítok, mindenki látni fogja-

 - Haneul! – kiáltott fel nővérem, miközben felém tipegett. – Chanyeol-shi, ne haragudj, de szükségem van a húgomra.

 - Á, csak nyugodtan. – engedte el a karomat az óriás.

 - Hana, én most megmondom, nem jövök többet ilyen eseményre! – puffogtam, miközben Chanyeolt méregettem magam mellett. – Manapság egyre több a modortalan ember…

 - Hogy mondhatsz ilyet? Chanyeol, kérlek, nézd el Haneul mogorva viselkedését. Nem mindig ilyen ám! Nagyon aranyos is tud lenni, ha akar – mosolygott jó kerítőnő módjára, majd elvonszolt mellőle.

 Egy csendesebb sarokba magával húzott, majd haragos tekintettel csípőre tette a kezét.

 - Igazán abbahagyhatnád a hülyeségedet! Chanyeol nagyon kedves és jól is néz ki, miért kell így viselkedned? – hadarta el hihetetlen gyorsan. Miután nem óhajtottam válaszolni neki, csak felsóhajtott. – Tudod mit? Nem érdekelsz. Csináld csak tovább…

 Azzal otthagyott. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy egy hatalmas barom volt. Én éppenséggel nem ezt akartam elérni, hanem… Nem is tudom. Igazából Chanyeolra fölösleges bárminemű energiát is pazarolnom, így ez a mostani viselkedésem tényleg értelmetlen volt. Nehezen, de el kell ismernem, hogy hibáztam…

 Körültekintettem a helységben, hogy megkeressem, és még az volt a szerencsém, hogy elég egy toronymagas, elálló fülű, vigyorgó fejet keresnem, amit nem nehéz megtalálni, még ekkora tömegben sem. Amint kiszúrtam, elindultam célirányosan, de ebben az emberáradatban nehéz eligazodni. Mikor végre kilyukadtam a közelében, megtorpantam és idegesen álldogáltam nem túl messze.

 Mit kellene, hogy mondjak? Vagyis nyílván csak oda kell mennem és egy „Bocsánat” épp elegendő lesz… De akkor miért érzem ennyire zavarban magam? Miért ilyen nehéz ezt megtenni… Ráadásul pont Jonginnel kell társalognia? Elég kellemetlen lenne előtte a „jó kislány” énemet mutogatni. Elég, ha én tudok erről a képességemről, no meg nővérem… Az imidzsem fontos számomra.

 Idegesen pillantgattam néha feléjük, miközben vártam a megfelelő pillanatra, de az valahogy nem akart eljönni. Végül lebuktam… Chanyeol PONT körülnézett és az én ijedt tekintetemmel találta magát szembe. Azonnal eliszkoltam egy menedéket keresve, és elvetettem bocsánatkérő szándékomat. Ekkora égés után semmi esély rá, hogy az esküvő napjáig én ezzel az emberrel 5 méteren belül találkozzak.

 

 ***

 Számításaim hamar cserben hagytak. Mivel Jonginnek valami üzleti utazás miatt nyárig kell halasztaniuk az esküvőt, az eljegyzés után a piperkőc szülei majdnem minden szabad hétvégémet lekötötték. Beleszóltak még abba is, hogy nővérem mikor menjen WC-re, no meg engem is eleget nyüstöltek, bár velem nem igazán foglalkoztak… eddig.

 Egyik ilyen hétvégén újabb látogatást tettünk Hana jövendőbeli apósánál és anyósánál. Amikor anyám meglátta őket, halkan megjegyezte:

 - Vége ennek a hajci hőnek, megmondom Jonginnek, hogy Hanat vigye minél messzebb ettől a két pénzeszsáktól, én meg elmegyek nyaralni – s egy gyors mosolyt erőltetett arcára.

 Innentől kezdve már nekem derűsebb hangulatom volt, mivel este végre az orra alá dörgölhetem az „én megmondtam” imádott szövegemet. Amikor a palotában elvette a kabátomat az egyik alkalmazott, csodával határos módon, nem azonnal az ebédlőbe mentünk, hanem a nappali tágasabb terébe.

 - Még az ebéd messze van, addig is kérlek, foglaljatok helyet – vezetett be minket Kim anyuka. – A férjem még dolgozik, de hamarosan megérkezik.

 A nappaliban én Hana mellé települtem, de nyugalmunkat hamar megzavarta egy hatalmas léptekkel érkező újabb vendég. Az ajtó kinyílt és Park Chanyeol lépett be, tökéletes öltözetben. Öltönyben kifejezetten jól nézett ki, de a vigyora most is ott ékeskedett az arcán. Ha nem lennének a fülei, már körbeszaladt volna a fején…

 Elfordítottam a fejem, hogy még véletlenül se kelljen ránéznem.

 -Nahát, Chanyeol, azt hittem csak estére érkezel meg – állt fel Kim mama és üdvözölte fia kedves barátját. – Ha már itt vagy, csatlakozz hozzánk.

 - Sajnálom, hogy csak így betoppantam. Ha tudom, hogy vendégek vannak, nem igyekszem ennyire – nevetett fel, majd felénk fordulva meghajolt. – Jó napot!

 - Szia Chanyeol – intett neki Hana, miközben megbökte az oldalam a könyökével.

 - Hana, drágám, hagy üljön le Chanyeol is – szólt Kim néni.

 Meglepve pillantottam az óriásra, aki kissé zavart arccal ékelődik be közénk. Ahogy csak tudtam a kanapé karfájába olvadtam, és nem érdekelt a fájó bordáim sem. Így sikerült Chanyeol és közém úgy körülbelül tíz centit varázsolnom.

 - Mondd Chanyeol, most épp mivel is foglalkozol? Hogy megy a sorod? – kérdezte érdeklődve Jongin mamája.

 - Öm… Mivel Jongin távol van a cégtől, így most sok munka van, de nem akarom ezzel untatni magukat – nevetett fel idegesen.

 - Oh, biztos nem untatsz minket! – mosolygott tovább a nő, aztán rám vetette ki a hálóját. – Igaz is, kedves Haneul, te mit tanulsz?

 - É-én… újságírónak… - mondtam nagyon halkan.

 - Akkor biztos érdekel egy hatalmas cégnek a menetele, pénzügyi helyzete, igaz? Chanyeol örömmel elmagyarázza!

  Megdermedtem, és persze ez így ment egészen késő délutánig. Az ebédnél Chanyeol mellé kellett ülnöm, majd Chanyeollal, kint kellett sétálnom a hidegben, hogy megcsodálhassam az udvart, mely kopár volt, akár az elkövetkezendő pár hónap az esküvőig. Semmi reményem nem volt, a felől, hogy megszabadulok a manófülűtől, no meg a piperkőctől és a szüleitől.