Chapter 1

- Jongin… eljegyzett!

 Ekkor volt, hogy az életem fenekestül felfordult. A személyt, akit eddig csupán utáltam, most már gyűlölöm, és a legszeretettebb személyt, úgy éreztem elvette tőlem. Egyszerre veszítettem el és kaptam egy családtagot…

 Másnap reggel hangoskodásra keltem fel, egy sor morgolódás után azonban átfordultam a másik irányba és tovább aludtam. Ez a kis nyugalom nem tartott sokáig, apám berontott és széthúzta a függönyöket, majd megrázott. Hunyorogva tekintettem fel szülőmre.

 - Mi az már? – motyogtam rekedten.

 - Kelj fel! Vendégünk van, meg egyébként is! Lassan dél, te meg itt punnyadsz! – csapott nemesebbik felemre, majd kiment.

 Kedvetlenül kecmeregtem ki egyetlen nyugodt helyemről és egyben vackomból, hogy a fürdőben rendbe szedhessem magam mára. Nem ezzel kezdem a napomat, de mivel vendég van, nem hozhatok szégyent sem magamra, sem pedig a családomra, noha elég sokszor megteszem gyerekes viselkedésemmel. A szobámban felkaptam valami könnyű és főleg tiszta holmit, majd leslattyogtam a nappaliba.

 Még enyhe álomittas voltam, de amint megpillantottam a „vendéget”, az gyűlölet lendületesen hullámzott végig rajtam. Az illető, akivel én úgy vagyok, mint Harry Potter és haverjai Voldemortal, és nem nevezem nevén, vigyorogva társalgott anyámmal, miközben birtoklóan fogta nővérem kezét és nyálas pillantásokkal illette. A hányinger nem kifejezés mely elkapott látványára.

 Mikor észlelték jelenlétem, a nem kívánt személy felállt, és egyenesen felém fordult. Én ekkor egy pillanatra

lefagytam, majd a jól szolgáló szúrós páncélomat magam köré vontam és faarcal bámultam vissza rá.

 - Öhm… Jó reggelt Haneul-shii – mosolygott rám bátortalanul.

 - Apa…mi a reggeli? – hagytam direkt figyelmen kívül.

 - Haneul! Mégis—

 - Anyu, hagyd – szólt nővérem halkan. – Jongin, kérlek, ne is törődj vele. Megint bal lábbal kelt fel biztos…

 - Érdekes, hogy mindig bal lábbal kel fel mikor én itt vagyok… - nevetett fel idegesen.

 Tudtam, hogy ezt még vissza fogom kapni, és nővérem elkap a nap folyamán, hogy kikérdezzen viselkedésemről, de ezen már egy párszor túlestem és nemigen akadok fent egy újabbon. Inkább leültem az asztalhoz, ahol a reggeli maradékok között válogattam magamnak, míg csendben hallgattam a beszélgetést, ami nem másról, mint az eljövendő esküvőről szólt. Vajon mi másról?!

  Nővérem és ez a piperkőc már több mint három éve, hogy ismerik egymást. Igen, ennyi ideig reménykedtem a bukásában Jonginnek, de tegnap többszörösen tiport a lelkembe. Nem hogy elveszi a nővéremet, de ezentúl el kell, hogy fogadjam, mint családom egyik tagját! Én pedig ezt akarom a legkevésbé. Akármennyire is próbáltam utálni, és akárhányszor is szóltam be, kitartóbbnak bizonyult. Minden egyes tervemen szépen áttrappolt és már nem maradt semmi vésztartalékom. Gondoltam persze cserbenhagyásos gázolásra, egy véletlenül kipottyanó cserépen az ablakon, meg miegyebek, de ezekkel megszegném az emberiség alaptörvényeit, és nekem sincs kedvem bíróságokra járni, no meg börtönbe menni, szóval érzelmileg kellene terrorizálnom, de ennek a lelkét legalább egy kínai fal védi, amit lehetetlen lerombolni!  

 A reggelim befejeztével elvonultam a szobámba, és próbáltam értelmesen eltölteni, de végül nem lett belőle semmi. Ismét terveken agyaltam az ágyamon fetrengve, míg öcsém nem dugta be az orrát az ajtómon.

 - Anya hív – mondta unottan, aztán el is tűnt.

 Nagy nehezen felkeltem és kikecmeregtem. Anyu a konyhában készítette az ebédet, ahogy ezt mindig is szokta szombaton délelőtt. Most azonban szinte repdesett a kis helységben, és nem mástól, mint a boldogságtól. Ettől akaratlanul is összeszorult a szívem…

 - Miért hívtál? – csoszogtam közelebb hozzá.

 - Á, kincsem, csak szólni akartam, mivel elvonultál, hogy este Jongin szüleivel vacsorázunk. Addig szépen szedd magad rendbe!

 Beletúrtam a hajamba, és elismerően bólogattam magamnak, mivel eszembe jutott, hogy tegnap mostam hajat.

 - Nem a külsőd miatt figyelmeztettelek – nézett ekkor rám anyu, villogó szemekkel. – Légy tisztelettudó Jongin szülei előtt, és ha lehet, ne nyírd ki a szemeddel szerencsétlen fiút! Már így is a frász kerülgeti tőled! – fenyegetett meg mutatóujjával is.

 - Ch… ha tőlem megijed, akkor semmi keresnivalója nővérem mellett – dünnyögtem, majd sarkon fordultam. Még menet közben hallottam anyám hangját.

 - Tedd rendbe magad!

 Ez is nagy részben hátráltatott. Nem volt senki, aki az én oldalamon állna. Utolsó reményem még apám volt, de ő is hamar megkedvelte a piperkőcöt. Jómagam azt is nagyban utálom benne, hogy miatta és a családja miatt karót kell nyelnem és viselkednem kell. Ugyanis egy vállalat igazgatójának a fia veszi majd feleségül a nővéremet! Még a gondolatra is kiráz a hideg!

 Estére, úgy-ahogy próbáltam visszafogni magam. Nővérem így is eléggé be lehet rágva rám, amiért a drága Jonginje előtt így viselkedem, de ha ezt eljátszanám a szülei előtt, nekem lőttek volna. Persze tényleg óvatos voltam, és mint ilyenkor szoktam, csöndben figyeltem az eseményeket, és csak akkor beszéltem, mikor arra kényszerítettek egy-egy kérdésükkel.

 Jongin szülei nagyon kedvesek voltak, de ez sem térített meg, és nem leszek hajlandó megbocsájtani soha a fiuknak, amiért elvette tőlem a nővérem. Nem voltam soha az a haragtartó típus, viszont ez a srác ki tudta hozni a legrosszabbat.

 A vacsora szép és jó lett volna, ha a beszélgetés nem az esküvő téma körül forgott volna.

 - Jongin már korábban elmondta terveit nekünk – mosolygott a fiára Kim néni. – Meg már jó párszor találkoztunk Hanaval és nagyon megszerettük, így semmi kifogásunk a házasság ellen.

 - Akkor hamar tartsuk meg az eljegyzést és tűzzük ki az esküvő napját! – nevetett fel jókedvűen Kim papa. Ahhoz képest, hogy kő gazdagok Jongin ősei, igencsak lazán veszik ezt a házasság-esküvő dolgokat. Ennyire megbíznának a fiukban?

 - Ha a fiataloknak is megfelel – nézett anyám nővéremre és Jonginre mosolyogva, akik helyeslően bólogattak.

 - Mivel Jongin üzleti úton lesz a nyárig, úgy gondoltuk megtarthatnánk az eljegyzést - mosolygott Kim mama a szüleimre.

 Nagyszerű! Még egy elő-esküvőt is ki kell bírnom!

 Este, amint hazaértünk bevetettem magam a szobámba és a laptopomon kezdtem böngészni, csakhogy valami elterelje a figyelmem erről a hülye esküvőről. Nem kellett sok, nővérem suhant be a szentélyembe és egyben az intimszférámba. Rajtam hasalva csacsogott, hogy milyen boldog.

 Őszintén szólva, ilyenkor nagyon haragszom magamra. A nővérem boldog, én meg csak megnehezítem a dolgát és egyben boldogságát. Akárhogy erőlködöm is, egyszerűen nem vagyok képes változtatni az érzéseimen. Valakit muszáj utálnom. Ha nővérem összeházasodik Jonginnel, akkor kevesebbet láthatom, és nincs senki más rajta kívül, akivel őszintén beszélhetek bármiről, és akivel megoszthatom titkaimat. Itt jön a képbe a ficsúr. Mivel úgyis ő viszi és veszi el tőlem, akár őt is utálhatom. Így könnyebb… Ami egyáltalán nem igaz…

 - Yah! Haneul! Hahóóó! – böködött nővérem, mire eddigi gondolataim szertefoszlottak. – Most haragszol?

 - Neem – ráztam meg a fejem gyorsan, még mielőtt elkezdene kérdezgetni a bajomról… amiből van is egy pár… - Mit akarsz?

 - Szeretnék veled beszélgetni…

 Ajjaj…

 - Kitalálom: az esküvőről – sóhajtottam fel kínomban.

 - Igen… - nézett rám szomorúan, miután elhelyezkedett velem szemben. – Nem szeretném, hogy rosszul érezd magad. Remélem, hamar megbékélsz Jonginnal…

  - Ígérem, visszafogom magam, mikor meglátom – tereltem vissza ekkor a képernyőre a figyelmem. A hangulatom ismét elkomorult.

 - Haneul! Kérlek, ne csináld ezt velem~

 - M-mégis m-mit? Inkább… mondd, mit szeretnél… mármint az esküvővel kapcsolatban…

 - Jah… hát… Lennél a nyoszolyólányom? – pislogott rám nagyokat kiskutyaszemekkel.

 - Öööö… persze… de nem igazán tudom mit is takar az pontosan….

 És ha tudtam volna… nem vállalom el…