Chapter 15

Chanyeol POV

Mikor kiléptem a teraszra, és megláttam Haneult, teljesen lefagytam és nem a hideg miatt. Haja laza kontyban volt feltűzve, egy-két rakoncátlan szál lazán omlott a tarkójára és vállaira. Ruhája alig takarta hátát, mely libabőrös volt. Arca piros volt, szemei bánatosan csillogtak. Ajkai enyhén szétnyíltak, és ezer meg egy kép villant át az agyamon, ahogy ujjaimmal megsimítom hideg bőrét, s ajkait kóstolom...

Megráztam a fejem. Sajnos ez teljeséggel lehetetlen. Haneul nem gondol rám úgy, és a barátságunk is csupán egy tünékeny fonál, ami bármelyik percben elszakadhat, ha rosszul időzítek.

Keserűen elmosolyodtam, már-már nevethetnékem támadt. Időzítés, a fenét! Azzal sem érek semmit, ha Haneul...

Odaléptem mögé, levettem a kabátom, hogy észrevétlenül a hátára terítsem, de összerezzent, s ijedten fordult felém. Még ekkor is aranyos...

Akárhogy is próbálkozik, tudom, hogy valójában nem ilyen ellenséges. Tudom, hogy őt is bántja a lelkiismerete a Hana miatt. De mégis ki vagyok én, hogy kioktassam? Vagy egyáltalán megvigasztaljam? Hisz neki ott van Sehun... Mégis elcsábultam egy pillanatra. Mikor felhúztam a cipzárt a kabáton, megéreztem meleg leheletét bőrömön, tekintetem akaratlanul is ajkaira tapadt. Ahogy tenyerem arcára simult... Azonban fel kellett, hogy ébredjek. Nem lehet az enyém...

Fogalmam sincs honnan vettem a bátorságot ahhoz, hogy megkérdezzem, pedig előre tudtam a válaszát. Biztos, megbolondultam...!

- Az változtat bármin is, ha azt mondom... kedvellek?

Láttam a tekintetében. Meglepődés, zavar, szánalom...Láttam a válaszát a szemeiben.

Kihúzta kezét az enyémből, lehajtotta fejét. Teljes elutasítás...

Csend telepedett ránk egy pillanatra, majd rám emelte könnyel telt mézbarna szemeit.

- Miért most? Miért te? - Hangja erőtlen volt. Szipogott egyet, s egy fájdalmas mosolyt erőltetett ajkaira. - Tudod jól, mit mondanék...

Ott maradtam egyedül a nyomorúságommal. Nem is tudom, milyen érzés, lehetetlen rá szavakat találni. Fájt, kegyetlenül, hogy nem én ölelhetem, de a férfi egómnak jobban fájt az elutasítás. Elment a kedvem a társaságtól, és persze nem akartam Haneullal sem összetalálkozni. No meg Kim nénivel. Ő az ember lelkébe lát és addig faggat, amíg meg nem tudja azt, amit akar.

Felmentem a szobámba, mivel haza nem mehettem. Megígértem Jonginnak, bár nem tudom miért akarta, hisz ma Hana is itt lesz. Most mit meg nem adnék a saját, üres, magányos lakásomért! Ott nyugodtan fürödhetnék szánalmas vallomásom emlékeimben, és összekaparhatnám darabokban heverő büszkeségem.

Levettem a zakóm, meglazítottam a nyakkendőm és kigomboltam a felső két gombot. Nagyot sóhajtva vetettem magam az ágyra. Szétterülve bámultam a plafont, hol pedig belső szemhéjam vásznán pörgettem le újra és újra a teraszon történteket.

- Aish!!! - ültem fel hirtelen. Idegesen túrtam a hajamba. - Hogy lehetek ilyen szerencsétlen?!

Látványos kifakadásomat egy erőteljes kopogás szakította félbe. Kócos, világfájdalmas fejjel vonszoltam magam az ajtóhoz és nyitottam ki.

- Mi van? - morogtam.

- Nem festesz túl jól... - csóválta meg a fejét Jongin.

- Hát nem is érzem valami fényesen magam, köszönöm, és ha lehet, most tovább szenvednék. Egyedül! - nyomatékosítottam meg szándékaimat, de Jongin hajthatatlan volt.

- Beszéljünk - furakodott át mellettem és ment be a szobámba.

- Ebből arra tudok következtetni, hogy tudod mi történt - csaptam be magam mögött az ajtót.

Barátom mindentudóan elvigyorodott és kényelembe helyezte magát az egyik fotelban. Én leültem az ágyam szélére és olyan csúnyán néztem rá, ahogy csak tudtam.

- Hana azonnal észrevette Haneul kipirosodott szemeit, no meg téged, ahogy nem sokkal utána, szintén a teraszról, feldúltan csörtettél át a vendégeken - mesélte szórakozottan. - Öregem! Nem gondoltam volna, hogy pont Hana húga lesz az. De neked szerencséd van... - mosolya ellágyult, szinte szomorú volt. - Nem akar minden áron likvidálni, sőt! Megkedvelt téged. Én ezt soha nem fogom elérni, azt hiszem...

Felsóhajtottam. Ezer éve már, hogy így leültünk volna beszélgetni Jonginnel. Soha nem beszélt eddig erről. Még Hananak sem. Jómagam azt gondoltam, talán nem is érdekli, hogy Haneul ennyire utálja. Viszont arckifejezése most teljesen másról árulkodott...

- Először engem is utált - nevettem fel. - Édesanyád tett róla, de aztán történt a baleset...

- Baleset? - vonta fel a szemöldökét Jongin.

- Sehunnal motorozott. Az egyik kanyarban feltűntek előttem, közel voltak, és Haneul térde bánta. Rettenetesen megijedtem, gondolatban már Hana előtt könyörögtem az életemért. Ám Haneul akkor azt mondta, hogy senkinek se mondjam el. Majd elmesélte a tervét. Például azt, hogy Sehun csupán az én távoltartásom miatt van. Nagyon meglepődtem, de amit rólad mesélt... - Összevontam a szemöldököm. Jongin csendben hallgatta az egészet. Elmondtam neki mindent, amit nekem mondott Haneul. Jól esett erről beszélni. - Észre sem vettem és ez lett belőle...

- Hát... - megrázta a fejét, majd felnevetett. - Haneul egy igen érdekes személy...

- Az. Elbűvölő - dőltem hátra.

- Akármi is történt eddig - mosolyodott el szelíden, - ez után a magyarázat után már csak nevetni tudok. Sajnálom, szegényt.

Összevontam a szemöldököm és felkönyököltem, hogy lássam az arcát.

- Ezt hogy érted?

- Hana mondta, még nagyon régen, miután először találkoztam a családjával. Haneul egy örök gyerek... - Jongin tekintete a semmibe révedt, hangja lágy volt miközben beszélt. - Ő csak meg akarja védeni azt, ami az övé. Irigylem őket...

- Hü-ümmm - bólogattam immár mosolyogva. - Ritka az ilyen szoros kapcsolat.

Ekkor azonban Jongin kaján vigyorral az arcán felém fordult.

- Mi történt kettőtök között ma?

Elpirultam.

- S-semmi említésre méltó...

- Na, Hana kinyír, ha nem tudok mit mondani!

- Á! Szóval tényleg Hana küldött! Akkor sajnálom barátom, mert nem mondok semmit - vigyorogtam rá, mire Jongin fájdalmasan felnyögött.

- Sokba fog ez nekem kerülni!

Végül alkoholba torkollott a beszélgetésünk. Hana dühöngve cipelte át a seggrészeg vőlegényét saját szobájukba, aztán visszajött, hogy engem is rendbe szedjen. Bár én még magamnál voltam, egyre inkább elhatalmasodott rajtam a depresszió. Dühödt könnyek marták a szemem, míg a torkomat wisky mosta. Hallottam, ahogy Hana magában motyogva trappol be ismét a szobámba, és hatalmasat sóhajtott, mikor meglátott.

Nem mondott semmit, csak kivette a kezemből az üveget, majd az asztalról összeszedte a szemetet
egy szatyorba, majd a földre tette. Megsimította a vállamat, mire felemeltem a fejem és ránéztem.

- Istenem, Chanyeol - törölte le a könnyeimet az arcomról. - Nem ér ennyit, még ha a húgomról is van szó. Egy nő se érdemli meg a könnyeidet...

Megráztam a fejem, és félmosolyra húztam a szám, ami inkább hasonlított egy fintorra.

- Egy nővér hogy mondhat ilyet a húgára? - Hana elmosolyodott.

- Ne aggódj, Haneul nem veszi magára az ilyeneket. Meg hát, jól hangzott. Na, de gyere - húzott fel a kanapéról. - Mosd meg az arcod, aztán menj aludni.

Szó nélkül engedelmeskedtem, s mikor a fejem a párnán landolt, megkönnyebbülten merültem a sötétségbe.

Másnap délben keltem, fejfájással és rossz szájízzel. Nyámnyogva mentem a fürdőbe, rendesen rendbe tenni magamat. Lezuhanyoztam, fogat mostam, majd magamra vettem egy melegítőnadrágot, egy fehér pólót, s lementem enni.

A konyhában Jongin ép elkapta Hana derekát, s az ölébe vonva, adott az arcára egy csókot. Ha nem köszörülöm meg a torkom, talán tovább is folytatódott volna.

- Ne haragudj, Chanyeol! - szabadkozott pirulva Hana.

- Ugyan! - vigyorogtam rá. - Nem zavar. Csak bekapok valamit, és megyek is.

- Hová? - kérdezte Jongin teli szájjal.

- Ümm, futni - vettem a számba egy szelet pirítóst, és már fordultam is ki a helységből.

Igazából mart az irigység, de próbáltam csitítani háborgó érzelmeimet. Nem ők tehetnek arról, hogy béna vagyok a párkapcsolatokban…

Chapter 14

Üdv mindenkinek! Sajnálom, hogy csak most sikerült frissítenem! Köszönöm a sok türelmet! Remélem tetszeni fog! ^^
Tudom, rövid lett, de akárhogy csűrtem-csavartam a dolgokat, nem lett hosszabb. >< 
Jó szórakozást!

~~~

 Hol rontottam el?
Én rontottam el... De hol?
Logikus kérdés lenne, de nem épp helyénvaló. Ezzel csak önmagamat bizonytalanítom el.
Nem tettem semmi rosszat... 
 Magabiztos léptekkel haladtam az úton, találkozót beszéltem meg Sehunnal egy kis kávézóban. Otthon abban a hitben hagytam öcsémet, hogy vásárolni mentem egy barátnőmmel, ha Hana utánam is szaglászik, ezzel lehűthetem egy kicsit. Nem szerettem soha ezeket a "kerülgetem a forró kásás" dolgokat, de jelenleg képtelen lennék a nővéremmel őszintén beszélni bármiről is. Sehunnal épp elég bajom van, hisz meg kell békítenem, hogy eljöjjön a partira. Nekem se tetszik a dolog, de nem tehetek mást. Ahhoz hogy követelni tudjak, nekem is kell teljesítenem a követeléseket mások részéről. Ez az egész egy üzlet, amit hideg fejjel kell kezelni. Azonban én elbuktam...
 Már rég nem azért sietek a kávézóba, mert a partira nem lesz partnerem, hanem mert látni akarom őt. Szeretnék kibékülni vele, mert rossz nélküle. Csak az a fránya büszkeségem ne lenne!

 Amint beléptem a kellemes melegbe, azonnal észre vettem Sehun barna üstökét, ahogy itala fölé hajol éppen. Átszlalomoztam az asztalok között még mielőtt ő felfigyelt volna rám, és lehuppantam vele szemben. Érkezésemre fölemelte a fejét és rám nézett, egyenesen a szemembe.
 - Gyors voltál - jegyzi meg unottan, majd figyelmét ismét italának szenteli. - Mit akarsz?
 - Neked is szia - mondtam kissé sértődötten, miközben levettem a kabátom és intettem, hogy rendelnék. Kértem egy bögre teát, de nem vettem le a tekintetem Sehunról. Mikor a pincér elment megint rám nézett. Pontosabban belém...
 - Gondolom nem csevegni szeretnél egy bögre tea mellett. Térj a lényegre, mert nekem is dolgom van.
 - Ez nem olyan egyszerű! - szisszentem föl.
 - Nem én hívtalak...
 - Jól van, oké, megértettem! - csaptam az asztalra. A kávézóban mindenki felénk nézett, ki palástolva, ki nyíltan. Sehun felvonta szemöldökét. Felsóhajtottam. -Nem is értem, miért akarok én kibékülni...
Tenyerembe támasztottam az állam, farkasszemet nézve Sehunnal. Néma beszélgetést folytattunk és pár perc elteltével már mind a ketten vigyorogtunk a másikra.
 - Egyezzünk meg abban, hogy kimaradok a Jongin-projektedből - fogta meg a kezem és kezdett el játszadozni az ujjaimmal. Összevonta szemöldökét, de nem nézett rám. - Nem akarok belefolyni a kis tervedbe.
 - De... - beharaptam az ajkam. - Rendben...
Hogy ilyen hamar és gyorsan képesek voltunk megbékélni a helyzethez képest, jó érzést keltett bennem és végre nem csak kudarcban lehetett részem.
 Viszont egyre nehezebben viseltem el a nyomást. Jongin ismét jelen volt, Hanaval semmit sem javult a kapcsolatunk. Sőt, csak egyre romlik. Mikor haza esem az egyetem után, egy közömbös köszönésen kívül nem beszélünk egymással. Néha megállok a szobája előtt, de képtelen vagyok bemenni hozzá, vagy ha meg is teszem, üresen találom. Vagyis Jonginnel van...
 Sehun miután beültünk egy moziba és valami romantikus maszlagot megnéztünk, hazavitt. Nem esett szó sem Jonginről, de még Chanyeolról sem.
 A manó fülűvel azóta az este óta nem találkoztam. Ahhoz képest, hogy távol akartam maradni tőle, nagyon jó szövetségesemmé vált, már-már baráttá. Mégis volt egy olyan érzésem, hogy ezt csupán én találom olyan jó dolognak. Erre a partin döbbentem rá...
 Aznap este Sehunnal mentem a Kim rezidenciába, ahol a partit tartották. Végül is minek kibérelni egy helyet, ha van egy kastélyod. Nos, én ebben a házban jöttem rá életem sorsdöntő titkára.
 Sehunba karolva léptem be a meleg épületbe, ahol már vendégek keringtek, halk zene szólt és nagyon reméltem már túlestek a beszédeken, Jongin dicsőítésén és az esküvő időpontjának bejelentésén. Csendesen, és főként láthatatlanul bevonultunk és elvegyültünk. Apámhoz és öcsémhez léptünk, beszállva a köztük folyó kommunikációba. Anyám, amint észrevett, szúrósan vizslatott, de nem tett megjegyzést a késésünket illetően. Nővérem ellenkezőleg tett.
 Odajött hozzánk, tök természetesen és beszélgetésbe elegyet velünk ami lassan a késésünk okának a fejtegetésébe torkollott.
 - Nahát! Azt hittem ma már nem is foglak titeket látni! - mosolygott szelíden de tekintete villámokat szórt. - Milyen volt az út idefele?
 - Zökkenőmentes, az idő is tökéletes.
 - Az jó! Otthon minden rendben volt?
 - Igen... csak nem találtam a cipőmet és Sehun is késett - mentem bele végül a játékba. - Ha már itt tartunk, hol van a "sógorom"?
 Hana szemei kikerekedtek, de azonnal kapcsolt, amikor Kim mama csatlakozott hozzánk.
 - Jongin épp üzleti kapcsoltait ápolja, és Hana biztos nagyon unalmasnak találod, de kérlek értsd meg! - mosolygott nővéremre, aki viszonozta a gesztust. Aztán felénk fordult. - Remélem ti is jól érzitek magatokat. Haneul, ő lenne a partnered?
 Még palástolni sem akarta az ellenszenvét, de úgy tettem, mintha nem venném észre és mosolyogva válaszoltam.
 - Igen. Hagy mutassam be, Sehun, ő Jongin anyukája, Mrs. Kim, ő Oh Sehun, az én partnerem.
 - Á, a szüleidet ismerem. Jó emberek - csillant fel a szeme. - Mondd csak, nincs kedved velem tartani? A férjem el lesz ragadtatva!

 Sehun egy bocsánatkérő pillantást vetett rám, majd egy hatalmas műmosollyal az arcán követte a vén asszonyt.

 - Micsoda egy...  Nővérem erősen oldalba vágott. Chanyeol lépett oda hozzánk, szemei engem vizsgáltak, tetőtől talpig végigmért. Aztán nővéremre kapta tekintetét és fáradtan elmosolyodott.
 - Látom te is élvezed a partit - nevetett fel Hana.
 - Ennyire látszik? - pislogott nagyokat a manó fülű, de ajkai minduntalan felfelé görbültek. - Sajnos ezek a partik, részei az életemnek. Hidd el szívesen megszabadulnék az ilyen összejövetelektől. Az egyetlen vigaszom a finomabbnál finomabb kaják - csillantak fel a szemei a közelgő tálca tartalmától.
 - Nem is te lennél - csóválta meg a fejét nővérem.
 Kezdtem egyre rosszabbul érezni magam. Mintha rólam megfeledkeztek volna, de főleg Chanyeol viselkedése bántott. Ott állt közvetlenül mellettem, de mintha mégis fényévekre lett volna.
 Fogtam magam és odébb álltam. Az első pincér, aki felém jött egy pezsgős tálcával, azonnal levettem két poharat, s lehúztam a tartalmát. Számtalan példát fel tudnék sorolni az alkohol pozitív hatásai mellé, de ugyan úgy meg vannak a hátulütői is. Ezt a saját bőrömön tapasztaltam meg, és képtelen vagyok felfogni, hogy akkor mi a fenéért nem vagyok képes tanulni ezekből az esetekből. Amint a pezsgő a fejembe szállt, kevésbé aggódtam az események miatt. Kiméket elkerültem, a családomat úgyszintén, Sehun távolról sem érdekelt, hogy hol volt. Egyes egyedül akartam lenni, egy félre eső helyen, ahol nem talál rám senki sem.
 Homályos tekintettel néztem ki az ablakon, a sötét és hideg éjszakába. Kiléptem a teraszra, óvatosan, hogy ne vegyenek észre. Azonnal körülvett a hideg, bőröm libabőrös lett, leheletem ott gomolygott fehér füstként a levegőben. Átkaroltam magam és a terasz széléhez mentem, ahonnan nem láthatnak bentről. Lépteim koppantak, kissé zavaróan a csöndben. Rettenetesen fáztam, az alkohol okozta köd is feloszlott a fejemben. Józanon már kevésbé tűnt jó ötletnek kint ácsorogni.
 Kabát puha belseje simított végig meztelen vállamon. Ijedten pördültem meg, derekam a korlátnak csapódott, mire felnyögtem. Chanyeol hatalmas szemei meredtek rám, mozdulatába fagyva. Aztán elmosolyodott.
 - Nem tudtam, hogy ilyen ijedős vagy - szabadkozott, de igazából nagyon jól szórakozott magában.
 - Bárki megijedt volna a helyemben! - pirultam el, miközben düh fortyogott bennem. - Szólhattál volna!
 Lesütötte szemeit zavarában.
 - Nem akartalak megijeszteni, de megzavarni sem...
 - Ugyan miben zavartál volna meg? - forgattam meg a szemeimet.
 - Eléggé elgondolkodhattál, mivel nem hallottad, hogy jövök... Meg a szemeid... - összehúzta a szemöldökét, de ráncai hamar kisimultak és ismét mosolygott. - Mindegy...
 Felhúztam a szemöldököm, majd megvontam a vállam. Ha nem, hát akkor nem...
 - Khm.... a kabát... - húztam összébb magam, megdörzsölve a karjaimat.
 - Oh, persze...! - kapott észhez, s rám terítette a vastag, bélelt kabátot, ami akkora volt mint egy ház.
 Belebújtam, de olyan hosszú volt az ujja, hogy nem értem el a cipzárat, mire Chanyeol felnevetett, és lehajolt elém. Felhúzta teljesen, ám ujja nem eresztette el a cipzárat, mikor a számhoz ért. Tekintetünk találkozott, ajkai enyhén elváltak egymástól. Hosszú ujjai kiseperték az arcomba hullott hajszálakat, majd meleg tenyerei közé fogta piros, hideg arcomat.
Összevonta szemöldökét, beharapta alsó ajkát, majd eleresztett. Dermedten álltam, pislogni sem mertem. Szívem őrülten zakatolt.

 - Megkeresem Sehunt... - dadogtam és elindultam az ajtó felé, de Chanyeol megragadta a kezemet.
 - Valóban szereted Sehunt? - kérdezte halkan. Hangja rekedtes, és a szokottnál is mélyebb volt.
 - Már egyszer elmondtam...
 - Szereted? - kérdezte ismét, de hangja élesebb lett.
 - I-igen...
 Egy pillanatra elhallgatott. Szeme rám villant, határozottság tükröződött benne.
 - Az változtat bármin is, ha azt mondom... kedvellek?

Chapter 13

Hana POV

 Tudtam, hogy Haneulnek van valakije. Vagyis csak sejtettem. De végig azt vártam, hogy ő mondja el nekem. Azonban nem tette meg, és ez fájt a legjobban. Aztán mikor bejelentette vacsoránál mindenki előtt, és láttam Chanyeol arcát, nagyon dühös lettem. Fájt, és jogosan haragudhattam rá.

Mi az, hogy Chanyeolnak elmondta, nekem meg nem?! Egy pillanatig azzal hitegettem magam, hogy biztos jó oka volt rá... De mégis mi lehetett az az ok, ami miatt nekem, a saját nővérének nem mondhatta el?

 Viszont az illető, akit bemutatott, meglepett. Személyisége nyugodt volt, mégis fel lehetett ismerni a ravaszságot. És ami a legfontosabb volt, hogy láttam hogyan viszonyul Haneulhoz.

Azonban egy pillanatra minden sérelmemről megfeledkeztem mikor a telefonom csörögni kezdett. A képernyőn Jongin neve és képe jelent meg. Megfeledkezve mindenről, boldogan futok ki a ház elé, ahol már ő vár. Lazán a kocsi oldalának támaszkodva, kezei a zsebében pihennek és szemével a földet pásztázza. Amint meghallja lépteim koppanását a lépcsőkön, fejét fölemeli, s karját ölelésre tárja.

Amint hozzásimultam, szorosan megölelt, arcát a hajamba fúrta és mélyen beszívta az illatom. Pár perc után eltávolodtunk, de csak annyira, hogy egy apró csókot váltsunk, aztán kézen fogtam és bementünk a házba.

 Haneul azonnal elmenekült, és tudtam, hogy Jongin szeretné, ha húgom elfogadná. Én már csak haragudni tudok rá. Belefáradtam, hogy megértsem, de csak azért nem teszem tönkre a boldogságom, hogy neki jó legyen, bár így is bennem marad egy tüske.

Sehun, miután bemutattam, sietősen húgom után ment. Jonginnal leültünk a nappaliban, de a levegőben ott volt Haneul miatti érzelmek kavalkádja.

 - Ne emészd magad - simította meg a vállam gyengéden Jongin.

 - Most...más miatt aggódom - kulcsoltam össze ujjainkat. - Sehun aggaszt.

 - Rendesnek tűnik.

 - Az, és minden bizonnyal szereti a húgom. Viszont Haneul...

 Valaki nagy hanggal lesietett a lépcsőn, majd Sehun alakja tűnt fel és hallottuk az bejárati ajtó csapódását. Összenéztünk Jonginnal. A dühöm egy pillanatra alábbhagyott és az aggodalom vette át a helyét.

 Haneul az elkövetkező napokban nem volt önmaga. Alig beszélt és gyakran elbambult. Rákérdeztem volna szívesen, de tudtam, hogy úgy sem válaszolt volna. Kim mamáéknál pedig nem akartam még ezzel is zargatni, így is utálja Jongin szüleit, azonban Chanyeollal azt hiszem megbékélt.

 Aznap este viszont a mindig vidám manófülű letörten bolyongott a házban. Mikor elment a családom, én maradtam, ahogy szoktam. Jongin az apjával elmentek egy csöndesebb helyre beszélgetni, és én ezt a pillanatot választottam, hogy kifaggassam az óriást.

 A nappali mostanra csöndes hely lett és csak Chanyeol üldögélt magában az egyik fotelban. Ez sem volt szokása, így már biztosra vettem, hogy valami történt. Mellé huppantam és megvártam, hogy észrevegyen.

- Furcsán viselkedek? - kérdezte halkan.

 - Hmm... Csak egy picit. Nem mosolyogsz, egyedül lézengsz, meg ilyenek - vontam vállat.

 Féloldalasan elmosolyodott, de ugyan úgy komor maradt. Aggódva tettem a vállára a kezem, mire felém fordult.

 - Most szeretnék egyedül lenni, ha nem bánod...

 - Oh... persze. Megyek, megkeresem Jongint.

 Még az ajtóból visszapillantottam, de tovább mentem. Jongin már a szobájában volt. Nagyot sóhajtva csuktam be az ajtót magam mögött. Jongin székével felém fordult és kérdőn nézett rám.

 - Azt hittem, mire visszajövök, itt vársz rám szexi alsóneműdben, erre ilyen aggodalmas arcot vágsz - mosolyodott el, s kezével megpaskolta combját.

 Engedelmesen ültem az ölébe és karoltam át a nyakát, homlokomat az övének támasztva.

 - Min rágódsz ennyire? A végén még egy ráncos nőt kell elvennem! - Simogatta meg a karom.

 - Chanyeol ma nem volt önmaga... Te nem is vetted észre?! - rántottam el a fejem és meredtem rá hitetlenkedve.

 Ő csak vigyorogva nyomott egy puszit az arcomra, de haragos tekintetemet látva megköszörülte a torkát.

 - Észrevettem, persze.

 - És tudod mi baja?

 - Ömm... - pillantott el mellettem hirtelen.

 Fölsóhajtottam, kikecmeregtem az öléből és az ágyra ültem.

 - Nem baj, ha nem mondod el. Nyílván nem kell nekem se mindent tudnom, ami Haneullel történik...

 - Gyere - ült mellém Jongin, s magához húzott.

 Szomorkásan elmosolyodtam, de örömmel bújtam hozzá. A vállamat simogatta, miközben csendesen elmesélte, hogy az anyja mivel traktálta az este folyamán. Jót nevettem rajta, és sikerült fellélegeznem az aggodalom súlya alatt egy pillanatra. Túlságosan is ért a figyelemeltereléshez...

 Keze most derekamra csúsztak, ujjbegyei meg-megsimították csupasz bőrömet, amit nem takart a pólóm. Direkt nem szóltam, vagy reagáltam. Hagytam, hogy a bizsergés és a forróság átjárjon, ami egyre inkább megnehezítette a dolgom.

 Mikor már nem bírtam magammal, játékosan álkapcsa alatti puha bőrre leheltem egy csókot, úgy hogy fogammal megkarcoljam az érzékeny részt.

 - Hmm... - nevetett fel rekedten Jongin, és egy csókot nyomott ajkaimra.

 - Hiányoztam? - cirógattam meg az állát tovább incselkedve.

 - Több hónapja nem találkoztam az én gyönyörű menyasszonyommal. El tudod képzelni milyen volt?

 - Ó, azért ne túlozz!

 - Mi a túlzás? - döntött az ágyra. - Igenis gyönyörű vagy - csókolt meg ismét. - És nagyon hiányoztál!

 Forrón rátapadt ajkaimra, és én karjaimmal vontam még közelebb magamhoz. Csókjai felpezsdítette a vérem, és egyre zavaróbbá váltak a köztünk feszülő anyagok. Remegő ujjakkal bújtattam át egyesével a gombokat az apró lyukakon, és mikor már nagyon nem boldogultam, Jongin nevetve seperte el a kezemet és gombolkozott ki rutinosan magától. Durcásan fordultam az oldalamra, a lendülettel pedig partnerem mellém esett. De hamarosan karok fonódtak körém és ajkak kezdték ízlelgetni a nyakam bőrét.

 Jongin tenyere combomon pihent, a farmeren át égette a bőröm, aztán keze a pólóm alá kúszott, ujjai súrolták a melleimet. Felsóhajtottam az érzéstől, átfordultam a másik oldalamra. Most igazán örülök, hogy nem otthon került sor erre, az egyszemélyes ágyamon...

 Jongin lehúzta rólam a felsőm, majd követte a melltartóm is. Beterített csókjaival, kényeztetett. Mielőtt azonban komolyabbra fordulhatott volna a dolog, egy erőteljes kopogtatás zavart meg minket. Összenéztünk, és mikor lenyomódott a kilincs, ijedten löktem le magamról Jongint, és bújtam a paplan alá.

 Kim mama óvatos hangja kúszott be az apró résen. Szememet forgatva és bosszankodva anyósom tökéletes időzítésén, alvást színlelve hallgatóztam.

 - Mi baj, anya? - lépett az ajtóhoz Jongin félmeztelenül.

 - Jaj, remélem nem zavarlak! - suttogta álszent hangon Kim mama. - Zuhanyozni készültél?

 - Á, igen... a... fürdőben voltam az előbb... - dadogta zavartan. - Történt valami?

 - Csak szólni akartam, hogy holnap kora reggel lesz egy megbeszélés. Nem tudom apád mondta-e...

 - Nem szólt - komolyodott el a hangja Jonginnak. - Köszönöm. Van még valami?

 - Nincs. Aludd ki magad! Jó éjt!

 - Jó éjt...

 Becsukódott az ajtó, az én szemem meg kipattant. Felkönyököltem, és amint megláttam Jongin bocsánatkérő arcát, tudtam, hogy mit fog mondani, ezért csak megráztam a fejem.

 - Ma csak aludjunk - mosolyogtam rá.

 - Szeretlek! - nyomott egy puszit a homlokomra és most valóban a fürdőbe ment.

 Meg akartam várni, de egyre jobban elnehezült a szemhéjam, míg végül elaludtam. Másnap már nem volt mellettem, egyedül ébredtem, ami kellemetlen érzést hagyott bennem. Persze, kinek van ideje ilyesmi dolgokon elmélkedni, hisz a legkisebb problémám az az, hogy a vőlegényem nincs mellettem reggel.

 Nagyot sóhajtva lementem a lépcsőkön és beballagtam az étkezőbe, ahol már Chanyeol nagyban falatozott. Tegnapi mélabúja mintha elillant volna. Köszöntem és leültem mellé egy tányért magam elé húzva és csendesen belekezdtem egy szendvics készítésébe.

 - Jó reggelt! - biccentett mosolyogva. Bekapott egy falatot, megrágta, lenyelte és ismét felém fordult.   - Ne haragudj a tegnapi miatt! Csak tudod rossz kedvem volt és...

 - Nem gond - viszonoztam mosolyát. - Mindenkinek meg van a magánélete. Csak aggódtam miattad.

 - Nem kell. Rájöttem, hogy nem érek azzal semmit, ha sajnáltatom magam...

 Ránéztem, valami magyarázat után kutatva a szemében, az arca vonásaiban, de semmi mást nem láttam, csak elszántságot.

 - Tegnap...?

 Erre csak szélesebb lett a mosolya, de nem válaszolt. A reggeli után ő is elindult a dolgára, valami munkabéli elintéznivalóról motyogott. Egyedül maradtam a nagy házban. Jongin szobájában rendet raktam, majd elindultam haza.

 Otthon a szokásos nyugalom fogadott, apám a tévé előtt, anyám éppen hol, öcsém meg a szobájában volt. Utoljára Haneulhöz kopogtam be. Nem érkezett válasz, de nem nyitottam be. Csak álltam tétlenül az ajtó előtt.

 - Nincs itthon - lépett mögém öcsém.

 - Hol van? - fordultam felé.

 - A pasijával elmentek...

 Összevontam a szemöldököm. A szobámban ülve is ezen gondolkodtam. Tegnap összevesztek    Sehunnal, de ma már elmentek együtt valahová?

 Ez nem csak számomra tűnt volna furcsának, ám nem csak ez volt a probléma.

 Rájöttem, hogy már semmit sem tudok Haneulről... 

Chapter 12

- Holnap bemutatlak a családomnak.

 Mikor ezzel szembesítettem Sehunt, arca felragyogott, mintha egy várva várt ajándékát kapta volna meg karácsonyra. Próbálta palástolni örömét, de én átláttam rajta és kénytelen voltam nővérem várható dühével kapcsolatban is felvilágosítanom.

 - Nagy valószínűséggel Hana nem fog repdesni örömében - sóhajtottam fáradtan. - Ne foglalkozz vele. Rám haragszik, nem rád.

 - El tudom képzelni milyen fejet vágtak, főleg Kim asszony - kuncogott fel mellettem.

 Sehun suli után elvitt magához, ahol nyugodtan tudtunk beszélni. Szerettem itt lenni, már csak azért is, mert nem kellett a családomat elviselni, sem pedig Sehunét, mivel az ő szülei sem tartózkodnak túl sokat otthon és inkább munkájuknak élnek mint egy szem fiuknak.

 Az ágyon feküdtünk, én kényelmesen Sehun mellkasán pihentettem a fejem és elmeséltem a hétvégi bejelentést. Jót nevettünk rajta, de belül teljesen mást éreztem.

 Valójában nagyon is bántott, hogy nem mondtam el Hananak, de már késő. Holnap nekem kell hárítanom minden megjegyzését...

 - Min töröd a fejed? - simított végig a hajamon Sehun.

 Felkönyököltem, rámosolyogtam, miközben homlokából én is kisöpörtem egy szőke tincset.

 - Semmi érdekesen - mondtam.

 Tekintetünk találkozott, majd Sehun fölemelte a fejét és óvatosan megcsókolt. Ajkai alig ért a sajátjaimhoz. Engedélyt kért, amit én meg is adtam.

 Azóta a hétvége óta nem történt közöttünk semmi említésre méltó, esetleg egy-két csók. De most nem éreztem azt a gátat kettőnk között, amit akkor. Nem állítottam meg. Most én is akartam.

 Szép lassan lekerültek rólunk a ruhák, és már nem volt megállás. Sehun csókjai után megremegtem, és egyre követelőzőbb lettem. Ujjaimat bőrébe mélyesztettem, s ajkai után kaptam. Mindez csupán előjáték volt, és Sehun piszkosul megőrjített. A vágy egyre csak fokozódott bennem és szinte könyörögtem a továbbiakért. Nem emlékeztem rá, mikor éreztem ilyet utoljára.

 Aztán Sehun megmozdította csípőjét és az érzéstől felnyögtem, majd ismét ajkait bűvöltem, miközben finoman egymásra hangolódtunk. Ujjaim óvatosan végig szántották a hátát, majd tincsei közé vezettem. Tempónk egyre gyorsult, ahogy hajszoltuk az élvezetet, majd testünk megfeszült ahogy átjárt a beteljesülés.

 Sehun zihálva és verejtéktől nedvesen gördült le rólam, és a lendülettel mellkasára húzott. Összefonta ujjainkat és azzal játszadozott, míg másik kezével a vállamat cirógatta. Ezek után már nem sok kedvem volt hazamenni...

 Másnap még élt bennem az emléke a kellemes délutánunknak, és ennek köszönhetően el tudtam játszani a fülig szerelmes lányt. Persze voltak valóban hasonló érzéseim, de ezt még magamnak sem mertem bevallani.

 Amikor Sehun megérkezett meglepetten fedeztem fel új külsejét. Pontosabban a hajszíne változott meg szőkéről barnára. Vidáman túrtam bele, majd bevezettem a lakásba. Némi izgalom is volt bennem.

 Anyu és apa az előszoba ajtajában vártak és mikor meglátták Sehunt, enyhén elismerően néztek rám. A nappaliban pedig alaposan kikérdezték.

 - Hogy hívnak? - meredt rá anya. - Haneul nem sokat mesélt rólad.

 - Valójában említést sem tett a létezésedről - csatlakozott nővérem.

 Kezdtem nagyon ideges lenni. Szegény Sehun!

 - Oh Sehun a nevem, és szörnyen sajnálom, hogy ilyen későn került sor a bemutatásomra - mosolygott szelíden a szüleimre.

 Nagyon jól forgatta a szavakat és szinte minden gúnyos megjegyzést hárított. Nekem csak annyi dolgom volt, hogy szégyenkezzek a családom miatt. Nem mertem nővéremre csúnyán nézni minden egyes utálkozó mondata után, hisz jogosan teszi. Viszont némán könyörögtem, hogy ne Sehunt bombázza az én hibáimért.

 Mikor anyuék megunták a faggatózást, elégedetten hagytak magunkra. Hárman maradtunk a nappaliban, és Hana távolról sem volt elégedett.

 - Hogy is találkoztatok? Chanyeol előtt vagy után? - pillantott ránk ártatlanul, pedig tudta, hogy ezzel átlépte a határt.

 - Hana, ez...- Sehun megszorította a kezem ezzel belém fojtva a szót.

 - Már régóta tetszett Haneul, de csak nemrég mertem ezt bevallani neki. Hogy ez most Chanyeol előtt volt, bárki is ez a személy, sajnos nem tudom - nézett farkasszemet nővéremmel, aki elismerőn elmosolyodott, de korántsem bocsátott meg.

 A további faggatózástól a telefon csörgése mentett meg minket. Hana boldogan kapott érte és rohant ki. Ez csak egyet jelenthetett. Jongin megérkezett...

 Percekig csak az óra kattogását hallgattuk, miközben felkészültem a találkozásra. Olyannyira összeszorult a gyomrom, hogy már a rosszullét kerülgetett. Izzadt a tenyerem, amit Sehun is észrevett, de már nem szólhatott semmit, mert abban a pillanatban, belépett csacsogva Hana maga után húzva párját. Ahogy egy légtérbe kerültünk, tekintetünk találkozott, és Jongin arcára fagyott a mosoly. Tekintetében tehetetlenség és szomorúság villant át, de figyelmét rögtön a mellettem ülőre szegezte.

 Én ezt a pillanatot választottam, hogy elmeneküljek, habár fogalmam sincs miért, de megfulladtam volna, ha ott maradok. A konyhába siettem és ittam egy pohár vizet nyugtatólag, majd a lépcső aljára leültem, ahonnan tökéletesen hallhattam mindent a nappaliból.

 - Már megint kezdi… - sóhajtott fel Hana.

 - N-nem érdekes – motyogta Jongin. – Khm… Ő…

 - Jaj, ne haragudj! Ő itt Sehun, Haneul újdonsült pasija. Sehun, ő a vőlegényem, Jongin.

 - Sehun? – kérdezett vissza Jonig, mintha ismerős lenne neki a név.

 - Oh Sehun. A szüleimet biztosan ismered… - válaszolt nyugodtan.

 - Á, igen. Apáddal már találkoztam. Örülök a találkozásnak!

 - Hm… én is… megkeresem Haneult, azt hiszem… - mondta sietve Sehun, és már hallottam is gyors lépteit.

 Felálltam, majd némán elindultam felfelé a szobámba, ahová Sehun is követett. Mikor bezártam mögöttünk az ajtómat, kellett néhány mély levegővétel, hogy ne kezdjek el kiabálni.

 - Egy szóval se mondtad, hogy ismered…

 - Te sem említetted a nevét – válaszolt könnyedén.

 Mérgesen villantottam rá a szemem.

 - De említettem a szüleit, a munkahelyét!

 - Ugyan már Haneul! Mit számít ez? – emelte fel a hangját.

 - Nagyon is sokat számít nekem! Te ezt úgy sem érted…

 - Igazad van, tényleg nem értem! Viszont elegem van, hogy kihasználsz! – Sehun most igazán mérges volt. Szinte remegett a dühtől. Mielőtt elment volna, visszafojtott hangon megjegyezte. – Nem hittem volna, hogy ennyi kudarc után is ragaszkodsz a tervedhez…

 Bárkitől elviseltem, hogy kritizált. Nem érdekelt, hogy a szüleim rosszallóan néztek rám, vagy épp Chanyeol oktatott ki. De ahogy most Sehun kilépett az ajtón, fájdalmasan dobbant a szívem. Mintha hátba szúrtak volna…

 Most valóban összevesztünk. Az egyetemen elkerült, és telefonon sem keresett. Az idő múlásával azt hinné az ember, hogy jobban lesz, kiheveri a dolgokat, de én csak egyre szarabbul éreztem magam. A party előtti hétvégén, míg Kim mamáék a szüleimmel voltak, nővérem és öcsém pedig Jonginnal beszélgettek, addig én a teraszon gubbasztottam egymagam. Gondolataim minduntalan Sehun köré fonódtak, és fojtogattak.

 - Még nincs olyan jó idő, hogy itt kint ücsörögj – lépett ki a teraszra Chanyeol mosolyogva, de amint meglátta siralmas ábrázatomat, rögtön aggodalom vette át a helyét. – Mi történt?

 - Csodálom, hogy még Hana nem mondta el – jegyeztem meg szarkasztikusan.

 - Hana is aggódik érted, és nem akar rosszat. Van, amit nekem se mondd el veled kapcsolatban – sóhajtott fel reménytelenül. – Meg, ha tudnám is, meghallgatnálak, már ha hajlandó vagy felfogadni ideiglenes pszichiáternek.

 Erre a mondatára felnevettem. Végül el is meséltem neki legutóbbi veszekedésünket Sehunnal. Meglepően okos dolgokat tudott mondani férfi létére.

 - Talán szerelmi tanácsadónak kellene menned – cukkoltam egy újabb bölcsessége után.

 - Ó, úgy gondolod pályát tévesztettem?

 - Nem, de még másodállásban neki foghatsz.

 - Noha beszédesnek is tűnök, és igen közvetlennek, figyelek a részletekre – komolyodott el hirtelen, s tekintetét az enyémbe fúrta. – Ismét meg kell kérdeznem… Ennyire vak és önző lennél, hogy tényleg nem veszed észre?

 Emlékeztem erre a kérdésére, amit azon az éjszakán tett fel, amikor nála aludtam. Sokat gondolkodtam rajta, főleg mostanában. Ahogy most ismét megkérdezte, akaratlanul is elmosolyodtam, habár nem épp egy felhőtlenül boldog mosoly volt.

 - Tudom, hogy Sehun szeret – jelentettem ki könnyedén, mire Chanyeol homlokát összeráncolta. – De nem ez a probléma.

 - Akkor mi az?

 - Hogy én is beleszerettem…

 Nem láttam pontosan, de mikor ez kijelentettem, Chanyeol tekintetében egy aprócska fény, mintha kihunyt volna.

 Valamiféle remény…

Chapter 11

Sikerült a héten a telómon összehozni a kövi részt ^^ Az első Chanyeolos kép...nos... remélem mindenkinek beindult a fantáziája :D Hehe~ Nos jó szórakozást, meg egyebek! 

 A levest kivettem a hűtőből, feltettem a tűzhelyre melegedni, s addig elővettem két tányért és kanalat. Főztem mellé rizst is. Mire mindent megcsináltam, Chanyeol csoszogott ki teljes

nyugalommal, miközben keze a pólója alatt és nadrágjában elvégezte a reggeli rituálét. Nevetve fordultam el mikor a colos fülig pirultan kapta ki kezét gatyájából. Szó nélkül ültem le, és egy alapos kézmosás után Chanyeol is csatlakozott meglepettsége ellenére.

 - Azt hittem hazamentél - köszörülte meg a torkát, s lopva rám pillantott.

 - Bármily meglepő, van nekem is szívem és egy beteg embert nem hagyok magára - zártam rövidre maradások okának kifejtését. Helyette a reggelire mutattam. - Ezt a levest Kim mama főzte neked. Edd meg és tuti kutya bajod se lesz!

 Erre csak elmosolyodott és felkapta a kanalat.

 - Akkor jó étvágyat!

 Kellemesen fogyasztottuk el a levest és a rizst, miközben gondtalanul beszélgettünk.

 - Hana tervei közé tartozik ez is - utaltam ittlétemre. - Mostanában igen sok időt tölt otthon...

 - Ne aggódj, hamarosan nem így lesz. Nemsokára Jongin hazajön és megkezdődnek az esküvő pontos megszervezése - fecsegte könnyedén Chanyeol.

 Ismét éreztem azt a kellemetlen szorító érzést a mellkasomban. Az étvágyam azonnal elment és a jókedvem is odalett.

 - Hé! Mi lelt téged? - állt meg az evésben a colos is.

 Nem bírtam türtőztetni magam, ezért nem is próbáltam palástolni semmilyen érzelmem.

 - Elegem van! Miért kell mindent elrontania? Már nyugodtan sem reggelizhetek úgy hogy szóba ne kerülne az az idióta esküvő?! Jongin tönkre tesz mindent! - fakadtam ki és ezzel meg is könnyebbültem, ám csak egy pillanatra.

 - Saját magad teszel mindent tönkre ezzel a viselkedéssel...

Hidegen csengő hangja és rezzenéstelen arca késztett arra, hogy visszavonulót fújjak. Elfelejtettem kivel is beszélek...

 - Most már jól vagy, így én feleslegessé váltam - mondtam ugyan olyan hidegen némileg zaklatottabban, mint Chanyeol.

 Mielőtt még elmentem volna halkan megjegyezte.

 - Én nem vagyok az ellenséged, bármennyire is szeretnél gyűlölni...

 Levegőmet bent tartva, szinte elmenekültem onnan. Az első buszra felszálltam és alig vártam, hogy végre haza érjek és elbújjak a szobámban a gondolataimmal.

 Azonban a mai napom igen kevés jóval kecsegtetett. Mikor a házunk elé értem Sehun autója várt nem messze egy fa árnyékában. Gyanús volt ez számomra, és majdnem frászt kaptam mikor maga Sehun lépett ki a házunk ajtaján gondterhelt ábrázattal. Azonnal karon ragadtam és magam után húztam.

 - Mit csinálsz?! - kiáltottam most már lassan az őrület szélén imbolyogva. - Elment az eszed?!

 - Igen! Aggódtam érted, te meg itt ordítozol velem, ahelyett, hogy meghallgatnál!

 Sehun fölháborodva meredt rám, szinte vörös volt a dühtől az arca. Heves válasza némileg enyhített a feszültségemen, ám nem teljesen.

 - Az öcséddel beszéltem - folytatta, miután meggyőződött higgadtságomról. - Nem hiszem, hogy ő bármi problémát jelentene a későbbiekben, és nekem se mentek el otthonról. Mint csoporttársad mutatkoztam be.

 - Lényegtelen - sóhajtottam fel. - Amint látod élek, nyugodtan haza mehetsz.

 Elindultam visszafelé, de Sehun elkapta a csuklómat és megállított.

 - Hol voltál?

 Egy ártatlan kérdés volt talán, de ez akkor fel sem merült bennem. Azonnal lángra lobbant bennem valami.

 - Képzeld Chanyeolnál töltöttem az éjszakát, mert mindenki jobban tudja nekem mi kell és egyetlen szabad döntésem se lehet!

 - Haneul, én-

 - Nem érdekel! Most... most csak hagyj békén.

 Sehun összepréselte ajkait, de nem szólt többet. Szemében sértettség és halványan még láttam valamit ami Chanyeolhoz volt köze, de erre már csak a szobámban jöttem rá.

 Végig gondoltam a történteket is, és szörnyen ostobának éreztem magam. Amiket mondtam Chanyeolnak, ahogy viselkedtem Sehunnal... egyik se én voltam. A terveim rég kudarcba fulladtak, de görcsösen ragaszkodom hozzájuk, mert ha most véget vetek mindennek, akkor Jongin elvesz tőlem mindent.

 Keserű mosoly szaladt át az ajkaimon, ahogy az elmúlt fél évre gondoltam.

 Jongin itt sincs, én meg összekuszáltam az egész életem csak is azért, hogy ő eltűnjön örökre. Lett egy kamu pasim, majd Chanyeolt, Jongin legjobb haverját is belekevertem, és a legrosszabb, hogy Hanaval eltávolodtunk egymástól.

 Másnap kialvatlanul ébredtem és fájó fejjel, ami nem volt jellemző rám. Bevettem egy erősebb fájdalomcsillapítót, majd elindultam az egyetemre. Mikor Sehunnal összefutottam, képtelen voltam

megszólalni. Szemeink a másikéban kerestek valami magyarázatot, okot vagy megerősítést. Jelen pillanatban én egyiket sem találtam Sehun tekintetében. Kifejezéstelen arccal vizslatott, ami miatt egyre kényelmetlenebbül éreztem magam.

 Azonban újra megtapasztalhattam

Sehun figyelmességét. Egyszer csak elmosolyodott, mint ahogy egy szülő teszi, mikor gyermeke egy rossz cselekedete után bocsánatot kér, de a szülő már rég megbocsájtott neki.

 A szívem nagyot dobbant, majd megkönnyebbült, mire egy sóhaj szökött ki a számon. Sehun átkarolt és szorosan magához ölelt, így mentünk az óráinkra.

 Hatalmas szerencsém van. Ha úgy vesszük megnyertem a főnyereményt. Sehun nélkül nem lennék sehol. Ő az egyetlen, akire valóban és biztonsággal támaszkodhatok. Azonban vigyáznom kell, nehogy más irányba terelődjenek az érzéseink. De talán ezzel elkéstem...

 Természetessé vált Sehun jelenléte és néha azon kaptam magam, hogy gondolataim igen csak felé terelődnek. Rossz mikor nem látom a mosolyát és ilyenkor megijedtem és elzárkóztam tőle és saját érzéseimet tagadtam le. Szombaton viszont egy várt fordulat következett be.

 A szokásos délutánon vettünk részt, legalábbis abban a hitben voltunk, míg Kim mama meg nem szólalt fölállva az asztalnál.

 - Hana örömére, és persze a sajátoméra, Jongin hamarosan hazajön sikeres üzleti útjáról és ez alkalomból rendeznénk egy partyt melyen kihirdetnénk cégünk megállapodását az államokbeli céggel és persze az esküvőt is - vigyorgott örömtelien, ahogy mindenki más is.

 - Mosolyogj! - suttogta Chanyeol a fülembe és tenyerét az ökölbe szorított tenyeremre helyezte. Mielőtt reagálhattam volna Kim mama ismét megszólalt immár szavait felém és Chanyeolhoz intézte.

 - Chanyeol! Miért nem leszel a kísérője Haneulnek? Nem kell itt sutyorogni! - nevetett fel és biztatóan meredt ránk.

Chanyeol rám nézett először majd próbálta menteni a menthetőt. Tudtam, hogy már innen nincs más kiút csak ha Sehunra fény derül.

 - Kim mama... - szóltam nyugodtan egyenesen a szemébe nézve. - Vissza kell utasítanom Chanyeolt, mert nem lehet a kísérőm.

 - Már miért tennéd kedveském? - lepődött meg kissé, ahogy mindenki más is.

 - Mert... azzal megcsalnám a barátom - nyögtem ki nehezen az okot.

 Egy pillanatra megdermedt a levegő és mindenki arcára kiült a döbbenet. Kivéve Chanyeolt...

 Elsőre Kim mama szedte össze magát és próbált jópofával hozzáállni a dologhoz.

 - Nos, akkor kérlek, hozd el a barátod a partyra és mutasd be nekünk.

 Ezek után nem mertem senki szemébe se nézni, főleg nem Hanaéba. Szerencsétlen Chanyeol viszont kapott nővéremtől a hallgatásáért.

 - Hú, nővéred nagyon pikkel rád! - cövekelt le mellém cinkos társam. Haragudnom kellene rá, de valahogy sosem sikerül, amit ő is nagyon jól tud.

 - Tudom és én is kapni fogok, ha nem is közvetlenül - meredtem magam elé elgondolkodva, majd Chanyeolra pillantottam, aki a többieket nézte. - Köszönöm, hogy segítettél - mondtam halkan és mielőtt rám nézett volna, megkerestem öcsémet.

 Ideje nyílt lapokkal játszani…

Chapter 10

Na ezt még sikerült megírnom nektek. :) Remélem tetszeni fog :) Képekkel most nem fogok tudni szolgálni, csupán eggyel, mivel nekem holnaptól már suli van. :/ 

 - Menj haza, én megvagyok egyedül is.

 Nem igazán tudom szavakba önteni, hogy miért, de… maradni akartam. Hogy az anyai ösztön, vagy csupán szánalom, esetleg valami más… A lényeg, hogy most először cselekedtem olyat Chanyeollal, ami az ő javát szolgálta.

 - Nem megyek sehová!

 Tekintetemet az övébe szúrtam és erősen szuggeráltam. Chanyeol fölsóhajtott, majd lerugdosta magáról a takarót és karon ragadt. Felrántott és az ajtóig ráncigált, minden ellenállásom hiábavalónak tűnt.

 - Mi a fenét művelsz?! – kapaszkodtam meg egy közel eső ajtófélfába. – Te tényleg beteg vagy? Honnan van ennyi erőd?!

 - Beteg vagyok, igen! – engedte el a karom lihegve, majd egy erős köhögésroham tört rá. Verejtékes arcát letörölte a kézfejével, majd a bejárat felé mutatott. – Menj haza!

 - Miért akarod, hogy elmenjek?

 Nem szólt semmit, csak hatalmas szemei nagyobbakká váltak. Némán álltunk egymást bámulva. Aztán mintha mi sem történt volna, vállai megereszkedtek és szó nélkül elsétált mellettem. Felettébb furcsa…

 Nem mentem utána, bár minden porcikám égett, de mégsem. Bementem a nappaliba és vártam. Magamat is megleptem ezzel. Eddig azon voltam, hogy elkerüljem, most mégis itt vagyok és ápolom. Vagyis csak szeretném, ha hagyná. Van olyan makacs, mint én.

 Lábujjhegyen osontam el a szobájáig, halkan benyitottam, hogy megnézzem alszik-e. Beljebb merészkedtem, de nem akartam sokáig bámészkodni, azonban pont az ágy belseje felé volt fordulva. Sosem értettem, hogy egy egyedül élőnek minek franciaágy. Úgy is csak a felét használják ki, akkor meg elég egy rendes ágy is, nem? Bár biztos, nagyon kényelmes.

 Átsasszéztam a másik felére és feltérdeltem az üres részre. Chanyeol állig be volt takarózva, a homlokába lógó haja csurom víz volt.  A láza, ha nem is emelkedett, de biztos, hogy nem javult, plusz, amíg civakodtunk egy jó adag energiától fosztotta meg magát. Lehasaltam mellé, majd óvatosan a homlokához érintettem pár ujjam. Nem is kellett a sajátomat megnézni. Szinte tojást lehetett rajta sütni.

 - Olyan makacs vagy… - suttogta ekkor Chanyeol, mire elkaptam a kezem, de ő kinyúlt a takarója alól és megfogta. Az arca elé húzta, s miközben beszélt, éreztem forró leheletét a bőrömön. – Köszönöm, Haneul… de nem kell szánalomból gondoskodnod rólam.

 Szánalom…? Valóban az lenne…?

 - Ez nem-

 - Biztos vagy benne? – suttogta szinte tudattalanul.

 Nem. – akartam mondani, de csak elmosolyodtam és megszorítottam a kezét.

 - Majd később megbeszéljük, jó? Most viszont le kell vinnünk a lázadat – tettem ismét a homlokára a szabad kezemet. – Van lázcsillapítód?

 - Nincs…

 Felsóhajtottam, majd felhívtam anyát. Már otthon voltak. Éreztem, hogy nővérem nem fog visszasietni. Ugyan rákérdezett anyu, hogy nem kell-e több segítség, határozottan kijelentettem, hogy nem. Egy pár tippet kértem, ami segíthet levinni a magas lázat, aztán elbúcsúztam.

 Mikor öcsém kicsi volt és magas lázzal küszködött, anyu a hűtőfürdőt alkalmazta. Most is ezt javasolta, noha nem tudott arról a kis részletről, hogy Chanyeol a beteg. Egy 183 cm magas és nagyjából 70 kilós ember. Ez kissé megnehezítette a dolgom…

 Óvatosan Chanyeol tudtára adtam a nemrégiben kapott ápolási intelmeket.

 - Hidegzuhanyt kapsz. – jelentettem ki, miközben kihámoztam a paplanból.

 - Muszáj? – nyögte kelletlenül, ahogy feltápászkodott és az ágy szélére ült.

 - Nem vagy te gyerek. Szedd össze magad, és segíts, mert nem vagyok súlyemelő – vettem át a vállaimon az egyik karját és próbáltam felállítani. – Sokkal egyszerűbb lenne, ha orvoshoz mennénk.

 Erre a mondatra hirtelen mintha egy láthatatlan erő felállította volna és már indult is a fürdőbe. Nevetve segítettem neki, mire felmorrant.

 - Egyáltalán nem vicces… Inkább essünk túl ezen is minél hamarabb.

 Ruhástól beültettem a kádba, míg én a szélére ültem, a kezembe fogtam a zuhanyrózsát és melegre állítottam. Chanyeol némán tűrte felhúzott térdekkel, míg én bevizeztem, és szépen lassan, fokozatosan állítottam át langyosra, követve pontosan anyám utasításait.

 - Szólj, ha valami nem jó… Nem vagyok valami jó ápoló, mint már mondtam… – nevettem fel zavartan, pedig semmi egetverő nem történt.

 Vizes fejét a karomnak döntötte, keze megkereste az enyémet, s megszorította. Nem szóltam semmit. Hagytam egészen a hűtőzuhany procedúra végéig. Aztán egy törölközőbe csavartam és visszamentem száraz ruhát keresni. Miután áttúrtam a szekrényét és a fiókjait, bevittem neki és a kezébe nyomtam.

 - Tessék, öltözz át. Abban nem tudok a segítségedre lenni. – azzal otthagytam és bementem a szobájába.

 Elrendeztem az ágyát, vittem be vizet, zsebkendőt és a tál hideg vizet kivittem, reménykedve hogy már nem lesz rá szükség. Mire visszaértem a konyhába, már Chanyeol az ágyon ült a haját törölgetve. Felkapta a fejét és mosolyogva takarózott be felém nyújtva a vizes törölközőjét.

 - Már sokkal jobb színben vagy. – jegyeztem meg kissé szarkasztikusan, pedig egyáltalán nem nézett ki jobban.

 - Te vállaltad, én csak kihasználom a helyzet adottságait. – incselkedett tovább.

 - Egy vérbeli üzletember. – kacagtam fel, majd mellé léptem és ellenőriztem a testhőmérsékletét. – Hmm, már jobb. Most aludj.

 - Nem akarok – jelentette ki akár egy gyerek. – Míg itt vagy addig nem.

 - Tán félsz, hogy kirabollak? Aludj! – parancsoltam rá, de semmit nem értem vele. – Késő van! Én is hazamegyek lassan. Majd holnap beugrok, oké?

 Ijedten kapott a csuklóm után és tartott vissza mikor az ajtó felé indultam.

 - N-nem maradnál esetleg… itt… éjszakára? – kérdezte halkan.

 Azonnal Sehun jutott az eszembe, de ekkor elfogott a düh.

 Miért is kellene? Sehun csupán a kamu pasim, nem?  Azt csinálok, amit akarok. Meg egyébként is! Ezzel nem csalom meg. De akkor miért érzem másképp?

 Vívódásom kezdett elhúzódni, és Chanyeol sem tud a végletekig várni. Nem gondoltam át megint. Teljesen kiürítettem a fejem és rávágtam az első választ, amit talán valóban én akartam.

 - M-maradok – sóhajtottam fel és fordultam Chanyeol felé ismét. – Hol találok ágyneműt?

 - Aludj mellettem – paskolta meg a mellette lévő helyet.

 Tátott szájjal bámultam rá és éreztem, ahogy elpirulok.

 - A láz elvette az eszedet? – sipítottam szende szűz módjára.

 - Az eszem a helyén van – nevetett fel. Egymást méregettük, a tekintetünk összefonódott. – Na, gyere, nem fogok semmi illetlent tenni. Ígérem!

 - De ha csak egy rossz mozdulatot is teszel felém, meg fogod bánni! – vettem elő a mutatóujjam nevelőpálcaként. Erre ismét csak egy jóízűt nevetett, majd befészkelte magát.

 - A szekrényben keress valamit magadnak – motyogta még utoljára, aztán oldalra fordult.

 Egy hatalmas pólót kihalásztam a szekrényéből, a fürdőben átvettem a rögtönzött pizsamámat és ugyan félve és némi szorongással, de befeküdtem Chanyeol mellé, az ágy legszélére. A paplant a nyakamig felhúztam és ügyeltem, hogy még véletlenül se legyen kint csupasz testfelületem. Direkt a colos felé fordultam, hogy szemmel tartsam. Minden kis neszre felpattantak a szemeim, de körülbelül egy óra után igazán kifárasztott.

 Már szinte aludtam, mikor az ágy besüppedt, rugózott és egy kisebb szellő meglebegtette a homlokomba eső pár hajtincsemet, amik megcsiklandozták a bőrömet. Kinyúltam a paplan alól, hogy megigazítsam, de alvó partnerem gyorsabb volt. Chanyeol ujjai a fülem mögé tűrték a tincseket, majd megfogta a kezem. Kinyitottam a szemem és pontosan farkasszemet nézhettem vele. Átlépte azt a bizonyos határt és ezt nagyon jól tudta.

 Ingerülten megrántottam a kezem, amit szorosan fogott.

 - Eressz el! – sziszegtem. – Ez egy cseppet sem helyes.

 - Igaz, de ezt mind magadnak köszönheted – komolyodott el Chanyeol, s tekintetét a kezeinkre szögezte. – Nemet kellett volna mondanod, már csak Sehun miatt is.

 - Ne keverd ebbe bele Sehunt!

 - Haneul…

 Minden nagyon gyorsan történt. Chanyeol megrántotta a kezem, és egy kisebb lendülettel felém került. A paplan ugyan köztünk volt, de ennek ellenére igen intenzíven éreztem egyes porcikáját. A vér az arcomba szökött azonnal és csak fokozódott a zavarom, mikor Chanyeol arca egyre közelebb ért.

 - Ennyire önző lennél, vagy tényleg nem veszed észre? – suttogta ajkaimra.

 Nem bírtam elviselni perzselő tekintetét. Megszégyenülve fordítottam el a fejem, majd éreztem, ahogy a tüdőmbe hirtelen szabadabban áramlik a levegő. Chanyeol visszafeküdt a helyére, de most a hátát fordította felém .

 Csak feküdtem, és letaglózva meredtem a sötétbe. Képtelen lettem volna ott feküdni ezek után. Fogtam a paplant és kicsoszogtam a nappaliba. Az éjszakát a kanapén töltöttem, nem épp szépeket álmodva. Reggel korán ébredtem, fájó háttal és rossz szájízzel a tegnapi események miatt. Mielőtt bármit is csináltam volna, bekukkantottam Chanyeolhoz, aki valóban aludt.

 A konyhába mentem, hogy valamilyen koffeint magamba öntsek, de a szemem a leveses tálon akadt meg a hűtőben kutatva.

 Talán most nem csak magamra kellene gondolnom…

Chapter 9

Ide elfelejtettem írni... >< Na de most pótlom! A következő rész fogalmam sincs mikorra lesz feltéve, mert szervizbe kell adnom a laptopom és nincs más eszközöm amin írni tudnék. Na de ne csüggedjetek, amint visszakapom a gépem, dupla résszel indítok, hogy kárpótolhassalak titeket! Előre is köszönöm a türelmet! ^^


 Nem is emlékszem, hogy mikor volt egy ilyen nyugodt vasárnapom. Sehunnal aludtam, és ennyire kipihentnek már nagyon rég éreztem magam. Reggel nem anya keltett fel, hanem Sehun cirógatása, ahogy

kellemes hangja, ami kissé rekedt volt, szép szavakat suttogott nekem, majd a reggelit ágyba kaptam. Aztán ahogy egymással hülyéskedtünk, felszabadultan nevettünk… Elfeledkezhettem a problémáimról és könnyed szívvel lehettem egy icipicit boldog. Azonban tudtam, hogy este, mikor kiszállok Sehun autójából, ismét rám fog nehezedni, és újból súlyos lesz a szívem.

 Sötétedésre otthon is voltam. Mikor beléptem a házba, még egy pillanatig jól éreztem magam, majd ahogy beljebb mentem meghallottam nővérem hangját. Épp telefonált és valamin nagyon nevetett.

 - Jézusom, Jongin! – kapkodta a levegőt, miközben szabad kezével legyezte kipirosodott arcát. Hümmögött egy párat, majd lehervadt az arcáról a mosoly és szomorúság költözött a tekintetébe. – Nagyon hiányzol… Ühüm… Persze. Én is szeretlek.

 Valamiért könnyek szöktek a szemeimbe.  A hátamat a falnak támasztottam és mélyeket lélegeztem és egy újabb álarcot tettem fel. Beléptem a nappaliba, ledobtam a táskám, hogy meghallják, hogy megérkeztem.

 - Haneul… Azt hittem később jössz – nézett fel rám nővérem. – Milyen volt a hétvégéd?

 - Jó – dünnyögtem. Lehuppantam a fotelba és a kapcsolóért nyúltam, de Hana megelőzött.

 - Milyen a srác? – kérdezte mosolyogva.

 - Honnan veszed, hogy srác?

 - Haneul. Miért nem mondod el? – sóhajtott fel. – Mindent megbeszéltünk egymással! Elsőként tudtuk meg egymás titkait! Te tudtál elsőként Jonginról is!

 A név hallatán megfagyott bennem minden, pedig kezdtem megenyhülni, és még azt is fontolóra vettem, hogy elmesélem a Sehunnal töltött hétvégémet. Ökölbe szorítottam a kezem és felálltam, készen, hogy a szobámba menjek, de még egy pillanatra megtorpantam.

 - Inkább ne mondtad volna el soha… - suttogtam fagyosan, majd felrohantam a szobámban.

 Nem sírtam már régóta ennyit. Alig vártam, hogy másnap ismét Sehun mellett lehessek, még ha nem is azért van mellettem, mert egyetért az okaimmal, de legalább meghallgat. A családomat egyáltalán nem érdekli, hogy az én érzéseimmel mi van. Ha meg is hallgatnának, egyből megmagyaráznák az ellenkezőjét. Gyűlöltem mindig is ezt az érzést. Azt hiszem, képes vagyok arra, hogy megítéljem a helyest és a helytelent, és azt is tudom, mikor nincs igazam. Tudok veszíteni, de ha esélyt se adnak arra, hogy elmagyarázzam, mit miért teszek, és meg sem hallgatnak, mégis mit kellene tennem? Hagynom kellene az egészet és elfogadni?

 Ahogy várható volt, napról napra sötétebb gondolatok forogtak az fejemben. Miként az idő is hidegebb lett, úgy én is egyre zárkózottabb lettem. Eljött a szünet, és sűrűsödtek a Kim mama féle partik száma is. Lassan új év köszöntött be, de számomra nem hozott szerencsét, semmit sem.

 Egyik szombaton, ritka alkalmak egyike volt, mikor nővéremmel problémamentesen tudtunk beszélgetni. A nappaliban heverésztünk, amikor csöngettek és Kim mama állított be egy bödön levessel.

 - Sajnos én nem érek rá, de kérlek benneteket, ezt vigyétek el Chanyeolnak! Szegény megfázott és most egyedül van. Tudjátok, milyenek a férfiak! Képtelenek megfelelően gondoskodni magukról, nem is beszélve arról, amikor betegek! – nyomta a kezembe a leveses tálat, miközben magyarázott sietve.

 - Kim mama, jöjjön be! – invitálta be nővérem is, de a vénasszony hajthatatlan volt.

 - Nagyon kedvesek vagytok, de el kell utaznunk a férjemmel. Minden jót kedveskéim! Vigyázzatok Chanyeolra, rendben? – integetett az autóból, majd el is tűnt.

 Mit sem törődve az előbb elhangzottakkal, a tálat lepakolva a konyhában, visszamentem a nappaliba tévézni. Hana aggodalmaskodva jött utánam, és képtelenség volt leültetni.

 - Mi van, ha nagyon beteg? Haneul, el kell mennünk!

 - Ugyan már! Engem az se érdekel, ha éppen a WC-kagylóba kapaszkodva látja újra az ebédjét! Menj egyedül, ha akarsz… - tettem ellenkezőleg karba a kezem, de Hana hajthatatlan volt. Addig rágta a fülem, míg meg nem untam és dühösen fel nem pattantam és kaptam magamra a kabátom. – Ajánlom, hogy villámlátogatás legyen, mert ha nem, én magam fogom megfojtani őt is és téged is!

 Hana persze vigyorogva húzott magával és élvezte győzelmének édes ízét, míg én magamban fortyogtam.

 Nem kellett csalódnom az elképzeléseimben, ami Chanyeol lakását illeti. Olyan nagy, és hatalmas volt, mint gondoltam és munkájának gyümölcse, vagyis a pénz, is meglátszott rajta. Egy magányos üzletembernek viszont fogalmam sincs minek ekkora lakás. Egyedül, magányosan lakni, még egy papír zsebkendőnyi helyen is rossz, de hogy ennyi levegő vegyen körül, egy kicsit olyan mintha direkt azért volna, hogy emlékeztesse az embert arra, hogy egyedül van.

 Az ölemben fogtam a tál levest, amit szívem szerint inkább Chanyeol képébe, mint sem a gyomrába önteném. Mérgem azonban nem volt hosszú életű. Miután nővérem megállt a megfelelő lakás előtt, és letette a telefont, a tekintetéből ugyan nem olvastam ki semmit, de már éreztem a közelgő veszélyt.

 - Anyu most hívott, hogy érte kell mennem – nézett rám bűnbánóan, de kétlem, hogy valóban bánta. – Sajnos, magadra kell hagyjalak. Ugye elboldogulsz Chanyeollal?

 - Ne merészeld! – fenyegettem meg a mutatóujjammal. – Nem megyek be egyedül!

 - Ugyan már, Haneul! Chanyeol nem fog leteperni egy lányt, főleg ha beteg. Ígérem, visszajövök, ha anyut hazavittem!

 - De anya az Isten háta mögött dolgozik! Minimum egy óra míg odaérsz!

 - Kibírod! Ha mégsem, hívj fel valakit, hogy jöjjön érted, vagy menj busszal, oké? Most pedig szállj ki – bökött a fejével a kilincs felé.

 Duzzogva szálltam ki, és olyan erősen csaptam be a kocsi ajtaját, amilyen erősen csak tudtam. Mikor elhajtott, hisztis p*csaként toporzékoltam, majd nagy nehezen a kapucsengőig vergődtem. Bosszúból jó hosszan nyomtam meg a csengőt, majd több kisebb nyomás után elégedetten vigyorogtam, mikor egy ideges és fáradt hang szólt bele a kaputelefonba.

 - Ki az?

 - A kaszás. Egy tál levessel a kezében.

 - Haneul? – köhögött fel elég csúnyán. – Várj, beengedlek.

 Azzal hallottam is a zár idegesítő hangját. Szabad kezemmel belöktem a kaput és egészen a bejárati ajtóig sétáltam. Mire a lábtörlőre léptem, már nyílt is az ajtó. Chanyeol magas alakja eltűnt mögötte és csak a feje látszódott. Mindenféle párbeszéd nélkül beléptem a házba és már vettem is le a cipőmet.

 - Igazán otthonosan mozogsz – nevetett fel rekedtesen vendéglátóm.

 - Te meg valóban beteg vagy – állapítottam meg fennhangon, mire Chanyeol kérdőn pillantott rám. – Kim mama beugrott hozzánk ezzel a tál levessel – emeltem fel a tárgyat, - és azt mondta, hogy hozzuk el neked, mert ő nem tudja. Nem hittem, hogy valóban beteg vagy. Azt hittem csak egy újabb próbálkozása… - halkultam el lassan.

 Óvatosan végigmértem az óriást, míg beljebb vezetett. A járása lassú volt, meg mertem esküdni, hogy lázas. Egyszerű melegítőnadrág volt rajta és egy ujjatlan, ami kiválóan engedte láttatni az… izmos karját.

 Szemeimet azonnal elkaptam a testrészről és a padlót fixíroztam. A nappaliba beérve helyet foglaltam, ahogy Chanyeol is. Pontosan mellettem. Ránéztem, mire ő is, majd a kevéske helyre, ami közöttünk volt, s ismét őt néztem.

 - Talán nem elég nagy a nappali kettőnknek? – csúsztam odébb.

 - De, talán még túl nagy is. Viszont nem tudok valami hangosan beszélni, ezért úgy gondoltam közelebb ülök melléd – mosolygott rám gyengéden.

 Összevontam a szemöldököm. Az arca piros volt, a szemei csillogtak, és ez a bágyadt mosoly sem volt a megszokott. Visszacsúsztam mellé, és a homlokára helyeztem a tenyerem, majd a másikat a sajátomra. Határozott különbség volt a kettőnk hőmérséklete között.

 - Tisztában vagy azzal, hogy lázas vagy? – kérdeztem a szemeibe nézve.

 - Ühm… - bólintott lassan, majd éreztem, ahogy a tenyeremnek dől.

 - Á-állj, ne itt ess össze oké? – pánikoltam be hirtelen. – M-menjünk a szobádba, jó? Segítek…

 A karjánál megfogva segédkeztem felállni, majd karját átvetette a vállamon és úgy ballagtunk be a szobájába.

 - Nem vagyok valami jó ápoló, de most feküdj le, jól takarózz be, én meg keresek egy lázmérőt, oké?

 Chanyeol bólintott, majd bedőlt az ágyba és nagy nehezen betakarózott. Én kirohantam a konyhába, beletúrtam az összes fiókba, az összes szekrényt átnéztem, benéztem az összes szobába, majd a fürdőt is átkutattam, mire megleltem a lázmérőt.

Visszamentem Chanyeolhoz, aki laposakat pislogva fordult a hátára. A szájába nyomtam a lázmérőt, ami nem sokkal később sípolni kezdett.  39 fokos láza volt. Elképedve bámultam, hol a kijelzőt, hol pedig a beteget.

 Kimentem, hogy keressek valami gyógyszert, de nem találtam olyat, amit ismernék, vagy jó lenne, így egy tálba jéghideg vizet engedtem és maradtam a régi módszereknél. Egy törölközőt beáztattam a vízbe, majd a homlokára tettem.

 - Orvoshoz kell mennünk… - motyogtam halkan.

 - Fölösleges… - szólalt meg ekkor Chanyeol, fölülve az ágyon.

 - Hé, azonnal feküdj vissza! – nyomta le a vállát, de elkapta a csuklómat és mosolyogva megrázta a fejét.

 - Menj haza, én megvagyok egyedül is.

 Egyedül… képtelenség…