Chapter 18

 Chanyeollal gyorsan összedobtunk egy kevésbé cukormázas beszédet, amit a colos nagylelkűen elvitt helyettem Kim mamának. Mikor végeztünk, azt is felajánlotta, hogy hazavisz. Örömmel fogattam el, mivel semmi kedvem nem volt buszocskázni. Jó érzés volt megint beszélgetni Chayeollal, bár nem teljesen úgy, mint régen. Mikor rám emelte hatalmas, barna szemeit, láthattam belső harcát is egyben. Láttam a fájdalmát, amiért Sehun áll mellettem és nem ő. Láttam dühöt is, féltékenységet és szánalmat. Először azt hittem ez a szánalom felém irányul, ám rájöttem, hogy saját magát tartja szánalmasnak. Emiatt összeszorult a torkom és mélységes bűntudat kerített hatalmába. Kevesebbet is mosolygott, ha pedig rám is villantott egyet-egyet, az sosem volt őszinte mosoly. Keserű volt az egész lénye és ez a keserűség belém is belém itta magát.

 A házunk előtt leparkolt, de nekem semmi kedvem nem volt otthagyni őt. Meg akartam vigasztalni. Ügyes vagy Haneul!, korholtam magam, Sehunnal épp hogy kibékültél, de te máris keresed a bajt! Megráztam a fejem és Chanyeol felé fordultam. Kedvesen – már amennyire sikerült -

rámosolyogtam.

 - Köszi a fuvart! Gondolom, még találkozunk – halkult el bizonytalanul a hangom és óvatosan szemléltem a colos arcát.

 - Valószínűleg – bólintott. – Ha hamarabb nem is, de az esküvőn tuti.

 Megijedtem. Olyan sokára?! Megláthatta az arcomon a gondolataimat, mert elnevette magát, bár nem kifejezetten boldogan.

 - Nyugi, látni fogjuk még egymást – nyugtatott meg. Összevonta a szemöldökét, tekintete elhomályosult és arca elsötétült. – De talán… nem kellene túl gyakran találkozgatnunk.

 Nagyon is értettem mire célzott ezzel. Ha Sehun megtudja, hogy ma találkoztam Chanyeollal, nem remélnék egy újabb békülést a jövőben… Lassan kiismertem Sehunt és azt nagyon jól tudtam, hogy hamar elfogy a türelme és nem igazán van oda azokért a dolgokért, amik felett nincs befolyása. Kifejezetten az elkényeztetett-kölykök közé sorolnám be ezt a tulajdonságát.

 - Én… - Nem igazán tudtam mit felelni erre. Ha azt mondom, hogy látni akarom, azzal egyértelművé teszem, hogy egyáltalán nem barátként gondolok rá, viszont ha belegyezem, ismét egy kést döfök belé. Azonban nem kellett semmit sem mondanom. Chanyeol nem várta el. Láttam a tekintetében a megértést. Tudta, hogy fontos számomra – bár csak baráti alapon.

 Hatalmas tenyere megnyugtatóan simult az én kézfejemre. Meleg tenyere alatt a bőröm lángra lobbant, és a gyomrom összerándult. Nem akarok belegondolni, hogy mit jelentenek…

 Kihúztam a kezem az övéből, nem is túl hamar, de nem is túl későn. Rámosolyogtam, majd kiszálltam. Megvártam, míg elhajt, csak aztán fordultam a házunk felé vezető lépcsőhöz. Megtorpantam, amikor felnéztem. Sehun állt az ajtónkban, karba tett kezekkel, és nem túl sok jót jelentő, villogó szemekkel. Tekintete ismét az a hideg, elutasító volt.

 - Sehun ez nem az aminek… - kezdtem volna bele a magyarázkodásba, de félbeszakított.

 - Hssszz – szisszent fel és megrázta a fejét. Lassan, egyesével lelépegetett a lépcsőfokokon, míg nem elém ért. – Nagyot csalódtam benned Haneul.

 - Kérlek, ez tényleg nem az! – kiáltottam kétségbeesetten. Akaratlanul is eszembe jutottak az utóbbi veszekedésünk emlékképei. Ahogy megragad, erősen, és kiráncigál a házából… Kirázott a hideg.

 - Hmm, jól van – bólogatott. – Kapsz egy esélyt arra, hogy megmagyarázd a nyilvánvalót.

 - Anyám küldött el hozzá, hogy írjuk meg az esküvőre a beszédünket – hadartam gyorsan. – Semmi nem történt! Esküszöm! Csak hazahozott!

 - Ccc… Az a nagy baj, Haneul, hogy láttam mindent – döntötte oldalra a fejét. – Láttam, ahogy ott ültök a kocsijában, fogja a kezedet és kibaszottul szánalmasan néz rád azokkal a kiskutyaszemekkel. Még nekem is kedvem támadt örökbe fogadni!

 Sütött a gúny a hangjából. Szeme villámokat szórt. Képtelen voltam ránézni. Féltem…

 - Miért nem szólsz, Haneul? Miért nem magyarázkodsz, mint a múltkor? – kérdezte visszafojtott hangon.

 Mikor megszólaltam, magam is meglepődtem nyugodt hangom hallatán. Sehun meg végképp.

- Ez volt az esküvőig az utolsó alkalom, hogy találkoztunk. Miattad döntöttünk így, Sehun. Csakis miattad, tönkretettem egy barátságot. Remélem boldog vagy.

 Nem vártam meg, míg válaszol, vagy valamit reagál. Elsétáltam mellette és bementem. Mikor felértem a szobámba, és lerogytam az ágyam szélére, elsírtam magam. Így talált rám nővérem, aki szó nélkül vigasztalt meg. Kisírt, vöröslő szemekkel ébredtem másnap és 40 üzenettel a telefonomon. Mind Sehun volt.

 Végül rájöttem, ahogy végig olvastam az sms-eket, hogy Sehunnak és nekem semmi keresnivalónk egymás mellett. Előbb utóbb csak belebetegednék Sehun kegyetlenségeibe. Akármennyire is akartam tagadni, be kellett vallanom, hogy fájdalmas a közelében maradnom, noha szerettem is. Ez a kettősség igencsak nagy fejfájást okozott.

 Szerencsémre elkerült Sehun ezek után. Valószínűleg a sebeit nyaldosta valahol és ez némi kárörömmel töltött el. Egyáltalán nem sajnáltam. Fellélegeztem. Részben legalábbis. Subin sem kérdezősködött Sehun távolléte miatt, de láttam a szemében, hogy majd’ szétveti a kíváncsiság, de tudta, hogy nem mondanám el neki a teljes igazságot, ami annyira kusza volt, hogy még egészen én sem értettem. A napok ismét szürkévé váltak. Nem történt semmi, ami aggodalomra adott okot. Túl nagy volt a csend. Mint egy paranoiás, vártam, hogy mikor csap le rám valami, de óvatlan voltam…

  Egy hét és Sehun ismét felkeresett. Viszont ez alkalommal nem érdekelt semmi. Nem izgatott, hogy leordítja a fejem, vagy orrát húzva leereszkedik az én szintemre és azt várja, hogy majd a nyakába ugrok, és a farkam csóválom hálából. Hidegen hagyott és ezt ő is tudta. Már nem tudott az orromnál fogva vezetni. Még hogy érdekeltem! Lehet, hogy az elején kíváncsi volt, de aztán lefeküdtem vele és el is múlt a kíváncsisága. Szeret? Csak úgy dobálózik ezzel a szóval, hogy fogva tartson. Hogy miért? Azt magam sem tudom, de nem is érdekelt. Sehun eljátszotta az esélyeit.

 Pillantása dühös volt, amint rájött, hogy nem ér el semmit a szép szavaival. Most már nem. Azt hittem, én vagyok a kegyetlen, amiért magam mellett tartom és belekevertem a magánügyeimbe.

 Mégis megtörtem. Minden információm tudatában is képes volt kivívni a megbocsájtásomat. Nem készültem fel a másik végletre. Az elkeseredett, fájdalmas szerelmesre.

 - Szóval nem hiszel nekem...

 Az egyetem udvarán álltunk, az épület falának jótékony takarásában. Senki nem láthatta mit csinálunk. Senki nem hallhatta azokat a dühös mégis elkeseredett szavakat, amikkel ismét manipulált.

 - Szeretnék hinni neked –suttogtam. – De fáj melletted lennem.

 - Mert nekem nem okoztál fájdalmat, igaz? Nekem azt hiszed könnyű volt melletted! Ha így lenne, gondolod, ennyit veszekednénk?

 - Ne kend rám Sehun! – figyelmeztettem. Hangom, akaratom ellenére is éles volt. – Nem csak az én hibám, hogy veszekedtünk! Ha te…

 - Ha én, mi?! – ordította. -  Ha elnéztem volna neked, hogy mellettem azzal az idiótával is összeszűröd a levet?

 - Nem! – kiáltottam rá. - HA HITTÉL VOLNA NEKEM!

 Sehun kimeredt szemekkel nézett rám, majd tekintete elsötétült. Arcán ismét a megszokott maszkot véltem felfedezni. A hideg, kimért álarc, mellyel saját érzéseit bent, másokét kint tartotta.

 - Én hiszek neked, Haneul – mondta komoran. – Csak te nem mondasz igazat.

 - Ha tényleg hinnél nekem, most nem kellene ezt a beszélgetést folytatni – válaszoltam hidegen.

 Ekkor Sehun ujjai megsimították az arcom, kényszerítve ezzel, hogy ránézzek. A szemeiben mérhetetlen fájdalmat láttam, és ekkor törtem meg. Lehajolt és megcsókolt. Hideg ajka az enyémet tapogatta, kérlelte, és én megadtam magam neki. Megbocsájtottam ismét.

 A hétvégén, Sehun megkért, hogy kísérjem el egy buliba. Azt mondta, bemutat a barátainak. Én hülye pedig naivan azt hittem, hogy végre megváltozik. Elfelejtkeztem a veszekedéseinkről, a kíméletlen szavairól és ismét vakon hittem neki. Izgatottan válogattam a ruháim között, idiótán vigyorogtam a tükörképemre. Úgy viselkedtem, mint egy szerelmes tini, aki semmit nem lát a rózsaszín ködön keresztül.

 Felvettem egy ruhát, combközépig ért az alja, mellem alatt megkötve egy övvel. Magas sarkút is csakis azért vettem fel, hogy lenyűgözzem Sehunt és barátait. Még sminket is raktam magamra. Mikor Sehun felvett, csupán egy vékony kabátot vettem magamra. Kilépve az ajtón éreztem az éjszaka még hűvös levegőjét, de nem érdekelt. Vigyorogva pattantam be az autóba. Sehun egy ragadozó szemével mért végig, a csupasz combomon tovább legeltetve szemét. Ám ezt sem vettem észre. Aztán elindultunk.

 Meg sem kérdeztem hová megyünk, csak kanyarogtunk az utcákon, a házak elsuhantak mellettünk. Egyre ritkább lett a forgalom, a panelházakat is felváltotta az egyszerűbb kertes házak, majd végleg kiértünk a város forgatagából. A fények eltűntek, majd egy elhagyatott garázstelepnél álltunk meg. Egy nagyobb épület előtt szálltunk ki. Bentről zene hallatszott ki, és vörös, villódzó fény szűrődött ki a lefedett ablakok résein. Egy pillanatra megijedtem, a vészcsengőim megszólaltak, de amint Sehun megfogta a kezem, arcát beledörgölte a hajamba és egy lágy csókot nyomott az arcomra, mindent elfelejtettem. Hagytam, hogy bevigyen.

 Eleinte semmi különös nem volt. Egy halom embernek bemutatott. Táncoltunk, ittunk. Egy teljesen hétköznapi bulinak tűnt gazdag gyerekek részére. Ugyanis látszott a pénz mindenhol. Láttam a lányok szemeiben a gőgöt, ahogy viperaként fonódtak a fiúk testére tánc közben, és ahogy minden erkölcsi szabályt sutba vágtak. A fiúk gátlástalanul taperolták a lányokat. Azonban ezeket először nem vettem észre. Nem akartam észrevenni. Aztán Sehun lassan levedlette az álcáját minden egyes pohár után.

 Az alkohol úgy marta le a körülötte felépített falakat, mint bármelyik sav. Egyre erőszakosabbá vált, vadul röhögött, mikor a barátai viccet űztek belőlem. Kész rémálommá vált. Kezdtem érzékelni a környezetemet és mindent úgy láttam, ahogy valójában volt. Sehun egyáltalán nem változott meg.

 - Mi az, bébi? – simított végig az oldalamon, nem kerülve el az intimebb részeimet sem. A testem megfeszült az érintése alatt. Hányinger kerülgetett. – Nem élvezed?

 - Részeg vagy – toltam el magamtól. – Menjünk haza.

 - Ugyan már! Még csak most kezdődik az igazi buli! – üvöltötte a fülem mellett, amint a zene felerősödött.

 Rámarkolt a fenekemre, magához rántott, éreztem felhevült testének minden egyes porcikáját, ami csak még jobban taszította az enyémet. El akartam lökni magam, de szorosan tartott. Másik kezével belemarkolt a hajamba és hátrarántotta a fejem. Rámart az ajkaimra, de ez már nem az a csók volt, amit mindig is kaptam tőle. Nyálas, undorító, kapkodó. Beerőszakolta nyelvét a számba, amitől összeugrott a gyomrom

és a hányinger a torkomat szorongatta. Könnyeim kicsordultak. Vadul ütni kezdtem a mellkasát, mire elengedett. Ahogy távolodtam tőle, láttam az arcát. A piros fények kísértetiesen ugráltak a bőrén, szeme a piától homályosan csillogtak, ördögi mosolya pedig egyenesen megrémített. A testek körülöttem izzadtan tapadtak hozzám, lökdöstek. Kétségbeesetten menekültem onnan. Felkaptam a kabátom és a táskám. A nagy sietségben a cipőm sarka kitört az egyik lépcsőfokon, nekiestem egy ölelkező párnak a folyosón. A férfi megragadta a karom, elvigyorodott. Rémülten ráztam le a karomról. A cipőimet elhajítva rohantam ki az épületből, minél messzebb. Ki a garázsok közül, az útra. A talpam teljesen átfagyott, miközben a jéghideg betonon futottam. Fáztam, de csak futottam, míg el nem értem egy elhagyatott buszmegállót. Ott leroskadtam a lepattogzott, elkorhadt padra és még mielőtt a sokk elhatalmasodott volna rajtam, remegő kezekkel kotortam ki a táskámból a telefonom.

 Először tárcsáztam a nővéremet, majd anyámat, apámat, az öcsémet. Egyikük sem vette fel. Az az idegesítő női géphang monotonon, újból és újból elhadarta a szövegét. A könnyek égették a szemem, elhomályosították a látásom, remegő ujjaim alig tudták megtartani a telefont. Reménykedve tárcsáztam Chanyeolt, de ő sem vette fel. Torkomból egy halk nyöszörgés szakadt fel. Küszködve a pánikkal, az utolsó lehetőséget, a világon a legutolsó embert tárcsáztam.

 - Haneul? – Jongin meglepett hangját meghallva, mellkasomból feltört egy megkönnyebbült sóhaj, majd zokogni kezdtem.