Chapter 10

Na ezt még sikerült megírnom nektek. :) Remélem tetszeni fog :) Képekkel most nem fogok tudni szolgálni, csupán eggyel, mivel nekem holnaptól már suli van. :/ 

 - Menj haza, én megvagyok egyedül is.

 Nem igazán tudom szavakba önteni, hogy miért, de… maradni akartam. Hogy az anyai ösztön, vagy csupán szánalom, esetleg valami más… A lényeg, hogy most először cselekedtem olyat Chanyeollal, ami az ő javát szolgálta.

 - Nem megyek sehová!

 Tekintetemet az övébe szúrtam és erősen szuggeráltam. Chanyeol fölsóhajtott, majd lerugdosta magáról a takarót és karon ragadt. Felrántott és az ajtóig ráncigált, minden ellenállásom hiábavalónak tűnt.

 - Mi a fenét művelsz?! – kapaszkodtam meg egy közel eső ajtófélfába. – Te tényleg beteg vagy? Honnan van ennyi erőd?!

 - Beteg vagyok, igen! – engedte el a karom lihegve, majd egy erős köhögésroham tört rá. Verejtékes arcát letörölte a kézfejével, majd a bejárat felé mutatott. – Menj haza!

 - Miért akarod, hogy elmenjek?

 Nem szólt semmit, csak hatalmas szemei nagyobbakká váltak. Némán álltunk egymást bámulva. Aztán mintha mi sem történt volna, vállai megereszkedtek és szó nélkül elsétált mellettem. Felettébb furcsa…

 Nem mentem utána, bár minden porcikám égett, de mégsem. Bementem a nappaliba és vártam. Magamat is megleptem ezzel. Eddig azon voltam, hogy elkerüljem, most mégis itt vagyok és ápolom. Vagyis csak szeretném, ha hagyná. Van olyan makacs, mint én.

 Lábujjhegyen osontam el a szobájáig, halkan benyitottam, hogy megnézzem alszik-e. Beljebb merészkedtem, de nem akartam sokáig bámészkodni, azonban pont az ágy belseje felé volt fordulva. Sosem értettem, hogy egy egyedül élőnek minek franciaágy. Úgy is csak a felét használják ki, akkor meg elég egy rendes ágy is, nem? Bár biztos, nagyon kényelmes.

 Átsasszéztam a másik felére és feltérdeltem az üres részre. Chanyeol állig be volt takarózva, a homlokába lógó haja csurom víz volt.  A láza, ha nem is emelkedett, de biztos, hogy nem javult, plusz, amíg civakodtunk egy jó adag energiától fosztotta meg magát. Lehasaltam mellé, majd óvatosan a homlokához érintettem pár ujjam. Nem is kellett a sajátomat megnézni. Szinte tojást lehetett rajta sütni.

 - Olyan makacs vagy… - suttogta ekkor Chanyeol, mire elkaptam a kezem, de ő kinyúlt a takarója alól és megfogta. Az arca elé húzta, s miközben beszélt, éreztem forró leheletét a bőrömön. – Köszönöm, Haneul… de nem kell szánalomból gondoskodnod rólam.

 Szánalom…? Valóban az lenne…?

 - Ez nem-

 - Biztos vagy benne? – suttogta szinte tudattalanul.

 Nem. – akartam mondani, de csak elmosolyodtam és megszorítottam a kezét.

 - Majd később megbeszéljük, jó? Most viszont le kell vinnünk a lázadat – tettem ismét a homlokára a szabad kezemet. – Van lázcsillapítód?

 - Nincs…

 Felsóhajtottam, majd felhívtam anyát. Már otthon voltak. Éreztem, hogy nővérem nem fog visszasietni. Ugyan rákérdezett anyu, hogy nem kell-e több segítség, határozottan kijelentettem, hogy nem. Egy pár tippet kértem, ami segíthet levinni a magas lázat, aztán elbúcsúztam.

 Mikor öcsém kicsi volt és magas lázzal küszködött, anyu a hűtőfürdőt alkalmazta. Most is ezt javasolta, noha nem tudott arról a kis részletről, hogy Chanyeol a beteg. Egy 183 cm magas és nagyjából 70 kilós ember. Ez kissé megnehezítette a dolgom…

 Óvatosan Chanyeol tudtára adtam a nemrégiben kapott ápolási intelmeket.

 - Hidegzuhanyt kapsz. – jelentettem ki, miközben kihámoztam a paplanból.

 - Muszáj? – nyögte kelletlenül, ahogy feltápászkodott és az ágy szélére ült.

 - Nem vagy te gyerek. Szedd össze magad, és segíts, mert nem vagyok súlyemelő – vettem át a vállaimon az egyik karját és próbáltam felállítani. – Sokkal egyszerűbb lenne, ha orvoshoz mennénk.

 Erre a mondatra hirtelen mintha egy láthatatlan erő felállította volna és már indult is a fürdőbe. Nevetve segítettem neki, mire felmorrant.

 - Egyáltalán nem vicces… Inkább essünk túl ezen is minél hamarabb.

 Ruhástól beültettem a kádba, míg én a szélére ültem, a kezembe fogtam a zuhanyrózsát és melegre állítottam. Chanyeol némán tűrte felhúzott térdekkel, míg én bevizeztem, és szépen lassan, fokozatosan állítottam át langyosra, követve pontosan anyám utasításait.

 - Szólj, ha valami nem jó… Nem vagyok valami jó ápoló, mint már mondtam… – nevettem fel zavartan, pedig semmi egetverő nem történt.

 Vizes fejét a karomnak döntötte, keze megkereste az enyémet, s megszorította. Nem szóltam semmit. Hagytam egészen a hűtőzuhany procedúra végéig. Aztán egy törölközőbe csavartam és visszamentem száraz ruhát keresni. Miután áttúrtam a szekrényét és a fiókjait, bevittem neki és a kezébe nyomtam.

 - Tessék, öltözz át. Abban nem tudok a segítségedre lenni. – azzal otthagytam és bementem a szobájába.

 Elrendeztem az ágyát, vittem be vizet, zsebkendőt és a tál hideg vizet kivittem, reménykedve hogy már nem lesz rá szükség. Mire visszaértem a konyhába, már Chanyeol az ágyon ült a haját törölgetve. Felkapta a fejét és mosolyogva takarózott be felém nyújtva a vizes törölközőjét.

 - Már sokkal jobb színben vagy. – jegyeztem meg kissé szarkasztikusan, pedig egyáltalán nem nézett ki jobban.

 - Te vállaltad, én csak kihasználom a helyzet adottságait. – incselkedett tovább.

 - Egy vérbeli üzletember. – kacagtam fel, majd mellé léptem és ellenőriztem a testhőmérsékletét. – Hmm, már jobb. Most aludj.

 - Nem akarok – jelentette ki akár egy gyerek. – Míg itt vagy addig nem.

 - Tán félsz, hogy kirabollak? Aludj! – parancsoltam rá, de semmit nem értem vele. – Késő van! Én is hazamegyek lassan. Majd holnap beugrok, oké?

 Ijedten kapott a csuklóm után és tartott vissza mikor az ajtó felé indultam.

 - N-nem maradnál esetleg… itt… éjszakára? – kérdezte halkan.

 Azonnal Sehun jutott az eszembe, de ekkor elfogott a düh.

 Miért is kellene? Sehun csupán a kamu pasim, nem?  Azt csinálok, amit akarok. Meg egyébként is! Ezzel nem csalom meg. De akkor miért érzem másképp?

 Vívódásom kezdett elhúzódni, és Chanyeol sem tud a végletekig várni. Nem gondoltam át megint. Teljesen kiürítettem a fejem és rávágtam az első választ, amit talán valóban én akartam.

 - M-maradok – sóhajtottam fel és fordultam Chanyeol felé ismét. – Hol találok ágyneműt?

 - Aludj mellettem – paskolta meg a mellette lévő helyet.

 Tátott szájjal bámultam rá és éreztem, ahogy elpirulok.

 - A láz elvette az eszedet? – sipítottam szende szűz módjára.

 - Az eszem a helyén van – nevetett fel. Egymást méregettük, a tekintetünk összefonódott. – Na, gyere, nem fogok semmi illetlent tenni. Ígérem!

 - De ha csak egy rossz mozdulatot is teszel felém, meg fogod bánni! – vettem elő a mutatóujjam nevelőpálcaként. Erre ismét csak egy jóízűt nevetett, majd befészkelte magát.

 - A szekrényben keress valamit magadnak – motyogta még utoljára, aztán oldalra fordult.

 Egy hatalmas pólót kihalásztam a szekrényéből, a fürdőben átvettem a rögtönzött pizsamámat és ugyan félve és némi szorongással, de befeküdtem Chanyeol mellé, az ágy legszélére. A paplant a nyakamig felhúztam és ügyeltem, hogy még véletlenül se legyen kint csupasz testfelületem. Direkt a colos felé fordultam, hogy szemmel tartsam. Minden kis neszre felpattantak a szemeim, de körülbelül egy óra után igazán kifárasztott.

 Már szinte aludtam, mikor az ágy besüppedt, rugózott és egy kisebb szellő meglebegtette a homlokomba eső pár hajtincsemet, amik megcsiklandozták a bőrömet. Kinyúltam a paplan alól, hogy megigazítsam, de alvó partnerem gyorsabb volt. Chanyeol ujjai a fülem mögé tűrték a tincseket, majd megfogta a kezem. Kinyitottam a szemem és pontosan farkasszemet nézhettem vele. Átlépte azt a bizonyos határt és ezt nagyon jól tudta.

 Ingerülten megrántottam a kezem, amit szorosan fogott.

 - Eressz el! – sziszegtem. – Ez egy cseppet sem helyes.

 - Igaz, de ezt mind magadnak köszönheted – komolyodott el Chanyeol, s tekintetét a kezeinkre szögezte. – Nemet kellett volna mondanod, már csak Sehun miatt is.

 - Ne keverd ebbe bele Sehunt!

 - Haneul…

 Minden nagyon gyorsan történt. Chanyeol megrántotta a kezem, és egy kisebb lendülettel felém került. A paplan ugyan köztünk volt, de ennek ellenére igen intenzíven éreztem egyes porcikáját. A vér az arcomba szökött azonnal és csak fokozódott a zavarom, mikor Chanyeol arca egyre közelebb ért.

 - Ennyire önző lennél, vagy tényleg nem veszed észre? – suttogta ajkaimra.

 Nem bírtam elviselni perzselő tekintetét. Megszégyenülve fordítottam el a fejem, majd éreztem, ahogy a tüdőmbe hirtelen szabadabban áramlik a levegő. Chanyeol visszafeküdt a helyére, de most a hátát fordította felém .

 Csak feküdtem, és letaglózva meredtem a sötétbe. Képtelen lettem volna ott feküdni ezek után. Fogtam a paplant és kicsoszogtam a nappaliba. Az éjszakát a kanapén töltöttem, nem épp szépeket álmodva. Reggel korán ébredtem, fájó háttal és rossz szájízzel a tegnapi események miatt. Mielőtt bármit is csináltam volna, bekukkantottam Chanyeolhoz, aki valóban aludt.

 A konyhába mentem, hogy valamilyen koffeint magamba öntsek, de a szemem a leveses tálon akadt meg a hűtőben kutatva.

 Talán most nem csak magamra kellene gondolnom…

Chapter 9

Ide elfelejtettem írni... >< Na de most pótlom! A következő rész fogalmam sincs mikorra lesz feltéve, mert szervizbe kell adnom a laptopom és nincs más eszközöm amin írni tudnék. Na de ne csüggedjetek, amint visszakapom a gépem, dupla résszel indítok, hogy kárpótolhassalak titeket! Előre is köszönöm a türelmet! ^^


 Nem is emlékszem, hogy mikor volt egy ilyen nyugodt vasárnapom. Sehunnal aludtam, és ennyire kipihentnek már nagyon rég éreztem magam. Reggel nem anya keltett fel, hanem Sehun cirógatása, ahogy

kellemes hangja, ami kissé rekedt volt, szép szavakat suttogott nekem, majd a reggelit ágyba kaptam. Aztán ahogy egymással hülyéskedtünk, felszabadultan nevettünk… Elfeledkezhettem a problémáimról és könnyed szívvel lehettem egy icipicit boldog. Azonban tudtam, hogy este, mikor kiszállok Sehun autójából, ismét rám fog nehezedni, és újból súlyos lesz a szívem.

 Sötétedésre otthon is voltam. Mikor beléptem a házba, még egy pillanatig jól éreztem magam, majd ahogy beljebb mentem meghallottam nővérem hangját. Épp telefonált és valamin nagyon nevetett.

 - Jézusom, Jongin! – kapkodta a levegőt, miközben szabad kezével legyezte kipirosodott arcát. Hümmögött egy párat, majd lehervadt az arcáról a mosoly és szomorúság költözött a tekintetébe. – Nagyon hiányzol… Ühüm… Persze. Én is szeretlek.

 Valamiért könnyek szöktek a szemeimbe.  A hátamat a falnak támasztottam és mélyeket lélegeztem és egy újabb álarcot tettem fel. Beléptem a nappaliba, ledobtam a táskám, hogy meghallják, hogy megérkeztem.

 - Haneul… Azt hittem később jössz – nézett fel rám nővérem. – Milyen volt a hétvégéd?

 - Jó – dünnyögtem. Lehuppantam a fotelba és a kapcsolóért nyúltam, de Hana megelőzött.

 - Milyen a srác? – kérdezte mosolyogva.

 - Honnan veszed, hogy srác?

 - Haneul. Miért nem mondod el? – sóhajtott fel. – Mindent megbeszéltünk egymással! Elsőként tudtuk meg egymás titkait! Te tudtál elsőként Jonginról is!

 A név hallatán megfagyott bennem minden, pedig kezdtem megenyhülni, és még azt is fontolóra vettem, hogy elmesélem a Sehunnal töltött hétvégémet. Ökölbe szorítottam a kezem és felálltam, készen, hogy a szobámba menjek, de még egy pillanatra megtorpantam.

 - Inkább ne mondtad volna el soha… - suttogtam fagyosan, majd felrohantam a szobámban.

 Nem sírtam már régóta ennyit. Alig vártam, hogy másnap ismét Sehun mellett lehessek, még ha nem is azért van mellettem, mert egyetért az okaimmal, de legalább meghallgat. A családomat egyáltalán nem érdekli, hogy az én érzéseimmel mi van. Ha meg is hallgatnának, egyből megmagyaráznák az ellenkezőjét. Gyűlöltem mindig is ezt az érzést. Azt hiszem, képes vagyok arra, hogy megítéljem a helyest és a helytelent, és azt is tudom, mikor nincs igazam. Tudok veszíteni, de ha esélyt se adnak arra, hogy elmagyarázzam, mit miért teszek, és meg sem hallgatnak, mégis mit kellene tennem? Hagynom kellene az egészet és elfogadni?

 Ahogy várható volt, napról napra sötétebb gondolatok forogtak az fejemben. Miként az idő is hidegebb lett, úgy én is egyre zárkózottabb lettem. Eljött a szünet, és sűrűsödtek a Kim mama féle partik száma is. Lassan új év köszöntött be, de számomra nem hozott szerencsét, semmit sem.

 Egyik szombaton, ritka alkalmak egyike volt, mikor nővéremmel problémamentesen tudtunk beszélgetni. A nappaliban heverésztünk, amikor csöngettek és Kim mama állított be egy bödön levessel.

 - Sajnos én nem érek rá, de kérlek benneteket, ezt vigyétek el Chanyeolnak! Szegény megfázott és most egyedül van. Tudjátok, milyenek a férfiak! Képtelenek megfelelően gondoskodni magukról, nem is beszélve arról, amikor betegek! – nyomta a kezembe a leveses tálat, miközben magyarázott sietve.

 - Kim mama, jöjjön be! – invitálta be nővérem is, de a vénasszony hajthatatlan volt.

 - Nagyon kedvesek vagytok, de el kell utaznunk a férjemmel. Minden jót kedveskéim! Vigyázzatok Chanyeolra, rendben? – integetett az autóból, majd el is tűnt.

 Mit sem törődve az előbb elhangzottakkal, a tálat lepakolva a konyhában, visszamentem a nappaliba tévézni. Hana aggodalmaskodva jött utánam, és képtelenség volt leültetni.

 - Mi van, ha nagyon beteg? Haneul, el kell mennünk!

 - Ugyan már! Engem az se érdekel, ha éppen a WC-kagylóba kapaszkodva látja újra az ebédjét! Menj egyedül, ha akarsz… - tettem ellenkezőleg karba a kezem, de Hana hajthatatlan volt. Addig rágta a fülem, míg meg nem untam és dühösen fel nem pattantam és kaptam magamra a kabátom. – Ajánlom, hogy villámlátogatás legyen, mert ha nem, én magam fogom megfojtani őt is és téged is!

 Hana persze vigyorogva húzott magával és élvezte győzelmének édes ízét, míg én magamban fortyogtam.

 Nem kellett csalódnom az elképzeléseimben, ami Chanyeol lakását illeti. Olyan nagy, és hatalmas volt, mint gondoltam és munkájának gyümölcse, vagyis a pénz, is meglátszott rajta. Egy magányos üzletembernek viszont fogalmam sincs minek ekkora lakás. Egyedül, magányosan lakni, még egy papír zsebkendőnyi helyen is rossz, de hogy ennyi levegő vegyen körül, egy kicsit olyan mintha direkt azért volna, hogy emlékeztesse az embert arra, hogy egyedül van.

 Az ölemben fogtam a tál levest, amit szívem szerint inkább Chanyeol képébe, mint sem a gyomrába önteném. Mérgem azonban nem volt hosszú életű. Miután nővérem megállt a megfelelő lakás előtt, és letette a telefont, a tekintetéből ugyan nem olvastam ki semmit, de már éreztem a közelgő veszélyt.

 - Anyu most hívott, hogy érte kell mennem – nézett rám bűnbánóan, de kétlem, hogy valóban bánta. – Sajnos, magadra kell hagyjalak. Ugye elboldogulsz Chanyeollal?

 - Ne merészeld! – fenyegettem meg a mutatóujjammal. – Nem megyek be egyedül!

 - Ugyan már, Haneul! Chanyeol nem fog leteperni egy lányt, főleg ha beteg. Ígérem, visszajövök, ha anyut hazavittem!

 - De anya az Isten háta mögött dolgozik! Minimum egy óra míg odaérsz!

 - Kibírod! Ha mégsem, hívj fel valakit, hogy jöjjön érted, vagy menj busszal, oké? Most pedig szállj ki – bökött a fejével a kilincs felé.

 Duzzogva szálltam ki, és olyan erősen csaptam be a kocsi ajtaját, amilyen erősen csak tudtam. Mikor elhajtott, hisztis p*csaként toporzékoltam, majd nagy nehezen a kapucsengőig vergődtem. Bosszúból jó hosszan nyomtam meg a csengőt, majd több kisebb nyomás után elégedetten vigyorogtam, mikor egy ideges és fáradt hang szólt bele a kaputelefonba.

 - Ki az?

 - A kaszás. Egy tál levessel a kezében.

 - Haneul? – köhögött fel elég csúnyán. – Várj, beengedlek.

 Azzal hallottam is a zár idegesítő hangját. Szabad kezemmel belöktem a kaput és egészen a bejárati ajtóig sétáltam. Mire a lábtörlőre léptem, már nyílt is az ajtó. Chanyeol magas alakja eltűnt mögötte és csak a feje látszódott. Mindenféle párbeszéd nélkül beléptem a házba és már vettem is le a cipőmet.

 - Igazán otthonosan mozogsz – nevetett fel rekedtesen vendéglátóm.

 - Te meg valóban beteg vagy – állapítottam meg fennhangon, mire Chanyeol kérdőn pillantott rám. – Kim mama beugrott hozzánk ezzel a tál levessel – emeltem fel a tárgyat, - és azt mondta, hogy hozzuk el neked, mert ő nem tudja. Nem hittem, hogy valóban beteg vagy. Azt hittem csak egy újabb próbálkozása… - halkultam el lassan.

 Óvatosan végigmértem az óriást, míg beljebb vezetett. A járása lassú volt, meg mertem esküdni, hogy lázas. Egyszerű melegítőnadrág volt rajta és egy ujjatlan, ami kiválóan engedte láttatni az… izmos karját.

 Szemeimet azonnal elkaptam a testrészről és a padlót fixíroztam. A nappaliba beérve helyet foglaltam, ahogy Chanyeol is. Pontosan mellettem. Ránéztem, mire ő is, majd a kevéske helyre, ami közöttünk volt, s ismét őt néztem.

 - Talán nem elég nagy a nappali kettőnknek? – csúsztam odébb.

 - De, talán még túl nagy is. Viszont nem tudok valami hangosan beszélni, ezért úgy gondoltam közelebb ülök melléd – mosolygott rám gyengéden.

 Összevontam a szemöldököm. Az arca piros volt, a szemei csillogtak, és ez a bágyadt mosoly sem volt a megszokott. Visszacsúsztam mellé, és a homlokára helyeztem a tenyerem, majd a másikat a sajátomra. Határozott különbség volt a kettőnk hőmérséklete között.

 - Tisztában vagy azzal, hogy lázas vagy? – kérdeztem a szemeibe nézve.

 - Ühm… - bólintott lassan, majd éreztem, ahogy a tenyeremnek dől.

 - Á-állj, ne itt ess össze oké? – pánikoltam be hirtelen. – M-menjünk a szobádba, jó? Segítek…

 A karjánál megfogva segédkeztem felállni, majd karját átvetette a vállamon és úgy ballagtunk be a szobájába.

 - Nem vagyok valami jó ápoló, de most feküdj le, jól takarózz be, én meg keresek egy lázmérőt, oké?

 Chanyeol bólintott, majd bedőlt az ágyba és nagy nehezen betakarózott. Én kirohantam a konyhába, beletúrtam az összes fiókba, az összes szekrényt átnéztem, benéztem az összes szobába, majd a fürdőt is átkutattam, mire megleltem a lázmérőt.

Visszamentem Chanyeolhoz, aki laposakat pislogva fordult a hátára. A szájába nyomtam a lázmérőt, ami nem sokkal később sípolni kezdett.  39 fokos láza volt. Elképedve bámultam, hol a kijelzőt, hol pedig a beteget.

 Kimentem, hogy keressek valami gyógyszert, de nem találtam olyat, amit ismernék, vagy jó lenne, így egy tálba jéghideg vizet engedtem és maradtam a régi módszereknél. Egy törölközőt beáztattam a vízbe, majd a homlokára tettem.

 - Orvoshoz kell mennünk… - motyogtam halkan.

 - Fölösleges… - szólalt meg ekkor Chanyeol, fölülve az ágyon.

 - Hé, azonnal feküdj vissza! – nyomta le a vállát, de elkapta a csuklómat és mosolyogva megrázta a fejét.

 - Menj haza, én megvagyok egyedül is.

 Egyedül… képtelenség…

Chapter 8

Kevés képpel készültem, amiért bocsánat! Azt is sajnálom, hogy csak most osztom meg a kövi részt és előre is elnézést azért, mert nem fogok egy darabog írni... >< Remélem ezzel a résszel némileg kárpótolhatlak titeket! ^^"
Jó szórakozást!! :) 



- S-Sehun…

 - Mégis mit akarsz még Haneul? Az alku rám eső részét teljesítettem, ahogy te is a sajátod. Chanyeol már tud mindent!

 Egy pillanatra megfagyott körülöttem minden. „Mégis mit akarsz még…?” Ezt kérdezte Sehun. Valóban. Én mit akarok ezzel elérni? Chanyeol mindenről tud, mert azt hittem lebuktam előtte, pedig elkerülhettem volna. Miért nem hazudtam neki…?

 Vettem egy nagy levegőt és komoly próbáltam maradni. Nyugodt és komoly, mintha ura lennék mindennek. Sehun nagyon dühös, bár fogalmam sincs miért, hisz így szólt az alku. Ha sikerül a tervemet megvalósítani, akkor vége lesz ennek az egész kamu pasi dolognak is.

 - Sehun, lehet, hogy Chanyeol tud a tervemről, de Kim mama még nem, és még mindig játssza a kerítőnőt. Hamarosan ők is fognak rólad tudni. Szóval az alkunk még mindig érvényes – érveltem neki és így kimondva elég értelmesnek tűnt.

 Sehun ráncai is simulni látszottak, de nem tűnt fel az a könnyed mosoly az arcán. Faarccal lekapta a vállamról a táskámat és elindult. Letaglózva néztem utána. Valami megmozdult bennem, és amikor Sehun megállt és visszafordult felém, rám villantotta az előbb hiányolt mosolyát.

 - Jössz? – kiáltotta, mire megráztam a fejem, elérve vele, hogy a fura gondolatok eltűnjenek.

 Azt hittem nehezebben fogok boldogulni a lábam miatt, de Sehun és Subin segítségével gyerekjáték volt. A hétvégéket ígéretemhez híven, Kim mamáéknál töltöttem, de próbáltam Chanyeoltól a lehető legtávolabb kerülni, akárhányszor feltűnt. Otthon nem esett több szó a rejtélyes barátomról, aki ezek után is kocsival hordozgatott. Hana viszont egyre jobban elhidegült tőlem. Valahányszor beszélgetni kezdtünk, veszekedés lett a vége. Egyre nehezebben tudtam a tervemre koncentrálni. Minden kezdett elromlani és senkivel sem tudtam megbeszélni.

 A mostani hétvégét kivételesen mindenki azzal tölthette, amivel szerette volna. Sehun azonnal lecsapott erre és kijelentette, hogy elvisz valahová. Amolyan természetes izgatottsággal vegyes félelmem volt a hétvégével kapcsolatban. Az alku ugyan megkövetelte tőlem, hogy ami egy párkapcsolat része, azt mind megteheti velem Sehun, de… Nem vagyok az a fajta lány, aki egyéjszakás kalandokban részt vesz. Most jöttem rá, hogy mekkora őrültséget is csináltam…

 Szombat reggel már ott várt rám a ház előtt az autóban. Mikor kiléptem fázósan fogtam össze a pulcsimat a nyakamnál. Sietve másztam be az autóba és egy mozdulattal hátra dobtam a táskám, amiben a ruháim voltak. Sehun a szokásos reggeli szájra puszival köszöntött. Teljesen természetes volt már.

 A várostól nem messze egy nyaralóba mentünk. Nyílván Sehun szüleié a ház, és fogadni mernék, hogy igazából bármit is kér Sehun, egy szó nélkül teljesítik és megadják a számára, ezzel pótolva a szülői gondoskodást és szeretetet. Nem szándékozok Sehun magánéletébe belemászni. Ha elmondja nekem, meghallgatom, de nem követem el azt a hibát, hogy olyan dolgokkal is megnehezítem a saját életem, amikhez semmi közöm sincs. Vajon ez kegyetlenség lenne?

 A ház csendes volt és üres. Annak ellenére, hogy ketten voltunk, olyan nyomasztónak találtam a légkört. Nem szóltunk egy szót sem, csak kerülgettük egymást. Az ebédet én főztem, már amit ki tudtam hozni abból a kevés kajából, amit ott találtunk, ezért Sehun ebéd után visszament a városba, hogy bevásároljon. Így én egyedül maradtam…

 Bevackoltam magam az ablak melletti fotelba és elmélyedtem a gondolataimban. A tervem hibáit próbáltam kijavítani, de lehetetlen, ha nem tudom mit rontottam el. Mióta Chanyeol tud róla, az egész kezd egyre rosszabb lenni. Amit akkor mondott…

 A sírás tűnt a legjobb módszernek, hogy enyhítsek a bennem tomboló feszültségen, de Sehun ekkor érkezett meg, és ismét visszatartottam a könnyeimet. Segítettem neki elpakolni, majd visszaültem a fotelba. Ő is csatlakozott, majd szépen ültünk és hallgattuk a légy zümmögését. Csodálatos emberi kapcsolat!

 - Ez most már mindig így lesz? – törte meg a csendet végül Sehun. Óvatosan felém nézett, de zavartan hajtotta le a fejét. Tekintetét az ölében nyugvó kezére szegezte. – Én… Nem akarom, hogy…

 Meglepetten néztem rá. Olyan volt akár egy kisfiú.

 - Sajnálom… - mosolyogtam rá idiótán. Mintha ezzel minden rendbe jönne… - Azt hiszem, kezdek összeomlani… Csak azt akartam… - elcsuklott a hangom, és ezzel a könnyeim is szabad utat törtek. – Nem tudom mi tévő legyek és nem beszélhetek senkivel sem, mert mindenki…

 Karok fonódtak hátulról körém, szorosan megölelve.  Nem láttam Sehun arcát, de ajkai a fülemet súrolták, és ahogy beszélt, meleg lehelete a bőrömet csiklandozta.

 - Én megmondtam, hogy nem jó ötlet… - Egy darabig csöndben ölelt, majd elengedett, megfogta a kezem és felhúzott a fotelből. – Menjünk sétálni, és közben elmesélheted nekem, hogy miért gyűlölöd ennyire nővéred vőlegényét.

 Szipogva bólintottam egyet és hagytam, hogy Sehun maga után húzzon.

 Kint hűvös volt és a délelőtti napsütés is eltűnt a komor felhők mögött. Összekulcsolt kézzel andalogtunk, miközben én próbáltam összeszedni a gondolataimat. A könnyeim már fölszáradtak, de fájtak a szemeim, mivel igen hosszú ideig sírtam. Sehun mindezt csendben tűrve…

 - Nos? – kérdezte egy idő után, gondolom megunva a csöndet.

 Fölsóhajtottam és szorosabban fogtam a kezét.

 - Igazából, nem magát, Jongint utálom… Csupán… a mostani helyzetét – suttogtam, s a szavakat lassan ejtettem ki. – Még az elején valóban megpróbáltam elfogadni, hogy nővéremnek pasija van, de napról napra, egyre jobban arra vágytam, hogy szakítsanak. Hana… nem foglalkozott annyit velem. Mindig az volt a válasza a kérésemre, hogy „majd legközelebb, mert most Jonginnal megyek ide meg oda”. Alig volt otthon, és amikor haza is jött, Jongin mindig ott volt vele… - A könnyeim ismét elhomályosították a látásomat és egyre erősebben kapaszkodtam Sehunba. – H-ha a piperkőc nem lenne, Hana még mindig törődne velem! Jongin miatt elveszítem őt! Elvette tőlem!

 Zokogva álltam meg, elengedve Sehun kezét, és a szemeimet törölgettem, amikből ömlöttek a könnyek. Most valóban azért sírtam, mert fájt. Fájt az igazság, amit eddig magamban tartottam és soha, senkinek nem mondtam el.

 - Gyűlölöm! – fakadtam ki, mire hirtelen két kéz tapadt az arcomra és a könnyeim mögött felsejlett Sehun aggodalomtól gyötört arca.

 - Minden rendben lesz. – mosolygott rám szomorkásan. Egyik ujjával letörölte a könnyeket az arcomról és szorosan magához ölelt. – Megértelek… Most egyelőre elég, hogy elmondtad.

 Ölelésében lassan megnyugodtam, és valóban megkönnyebbültem, hogy elmondhattam valakinek. Viszont azt is tudtam, hogy Sehunnak meg van a maga véleménye, és nem egészen ért velem egyet, de hálás voltam azért, hogy nem dörgölte az orrom alá. Hálás voltam…

 Miután visszamentünk a házba, én lefürödtem, hogy valamicskét visszanyerjem… önmagam. Nem sok sikerrel. Sehun készített nekem teát is, és amíg ő fürdött, bekapcsoltam a tévét, amit unottan bámultam. Semmit nem fogtam fel belőle, csupán bambultam magam elé kongó aggyal. Nem akartam gondolkodni és ezek után fogalmam sincs, hogy hogy legyek ismét önmagam. Utáltam ilyen mélyre süllyedni. Olyan, mintha egy hatalmas gödörből kellene valahogy kikecmeregnem mindenféle segítség nélkül.

 - Haneul… jobban vagy? – ült le mellém Sehun is. Friss tusfürdő illata volt, és kellemes meleget árasztott a bőre.

 Tekintetünk összefonódott, és csak egy apró bólintásra futotta. A szívem egyre hevesebben kezdett dobogni, de nem bántam. Sehun tekintete el-elkalandozott, és egyre közelebb hajolt. Nem tettem semmit, hagytam megtörténni.

 A csók lágy volt, egy apró, óvatos próbálkozás, mint mikor egy kisgyermek először kísérletezik a járással. Nem tudtam, hogy mit csináljak. Ha ellenkezem, megsértem, de ha én lépek felé, megüthetem a bokám. Ezért inkább nem tettem semmit sem. Sehun bizonytalansága, azonban eltűnt. Mozdulatai egyre követelőzőbbek lettek, csókjai vadabbak. Tagadhatatlanul jól esett, hisz rég volt már, hogy pasival voltam, de józan eszem nem csendesült, pedig örömmel adtam volna meg magam, de akkor számolnom kellene a következményekkel.

 Sehun érintései után a testem forróvá vált, ajkaim közül sóhajok szöktek ki. Ujjaim pólója alá tévedtek, ujjbegyeim végig simítottak selymes bőrén, néhol körmeimet is belemélyesztettem, mire egy kellemes mély morgás tört fel mellkasából.  Nyakamat apró csókokkal lepte el, néhol óvatosan szívott rajtuk egyet. Lábaimmal átkulcsoltam a derekát, s még közelebb húztam magamhoz.

 Aztán valahogy leügyeskedtük a pólóinkat egymásról, de mikor Sehun kezei a nadrágom gombjait kezdték piszkálni… Megijedtem. Tenyeremmel erősen meglöktem a mellkasát, ezzel félbeszakítva mindent.

 - Mi a baj, Haneul? – térdelt fel Sehun. Arca piros volt, ajkai meg voltak kissé dagadva és szemei csak úgy csillogtak. Értetlenül nézett rám, de én képtelen voltam válaszolni.

 Sehun felsóhajtott, és a mai nap már sokadjára tett olyat, amin meglepődtem. Óvatosan mögém mászott és átölelt. Nem csinált mást csak ölelt, és állát a vállamon nyugtatta. Mosolyogva simítottam végig karján.

 - Köszönöm – suttogtam neki halkan, ő pedig hümmögött egyet válaszképp.

 Valójában… Sehun igazán rendes srác…. 

Chapter 7

 Ó, hogy az a kénköves Pokol! Mégis hogy keveredhettem így bele? Nem elég, hogy Hana gyanakszik, most már Chanyeol is tud róla! Minek mondtam el?! Ráadásul a hallgatásáért ismét járhatok Kimékhez, amit épp el akartam Sehunnal kerülni. Akkor most feleslegesen kértem Sehun segítségét…

 Mikor a colos eltűnt, nehezen bebicegtem a lakásba. Bezártam a bejárati ajtót, majd nekivetettem a hátamat, és percekig álltam, pedig alig álltam a sok fájdalomcsillapítók miatt a lábamon. Legalábbis a felén…

 Szerencsémre Hana nem volt otthon, viszont anyáméktól kaptam egy adag fejmosást, miután sikerült kimagyaráznom magam a balesettel kapcsolatban. A valóságban Chanyeol autójának a visszapillantó tükrébe akadt bele a térdem, az én történetemben viszont lebucskáztam a lépcsőn. Miután sikeresen megnyugtattam a szüleim, a szobámba mentem és lefeküdtem. Nem kellett két perc se, hogy elaludjak.

 Másnap anyu csörtetett be a szobámba, állítólag azért, hogy „óvatosan” fölébresszen. Rettenetesen szarul éreztem magam, és alig vártam, hogy a gyógyszereket bevegyem, köztük a fájdalomcsillapítót is. A konyhába leérve nővéremmel is szembesülnöm kellett. Amint meglátott, be sem állt a szája.

 - Én megmondtam, hogy nem jó ötlet hagyni, hogy holmi idegen férfival mászkáljon el! – zsörtölődött tovább, míg jómagam a szitkaimat és a velős megjegyzéseimet a kávémba fojtottam. – Haneul, ugye tudod, hogy ma itthon maradsz? Nem mehetsz sehová!

 Ó, ennek én örülnék a legjobban…!

 - Nem, megyek Kim mamáékhoz… - nyögtem ki kellemetlenül. Anyu és Hana megfagytak egy pillanatra, majd mind a ketten az arcomat kezdték tapogatni.

 - Beteg vagy, kincsem? – nézett anyu rám.

 Ingerülten hessegettem odébb a kezüket.

 - Semmi bajom! Mármint ezen kívül – mutattam a lábamra. – Úgyis csak unatkoznék itthon egyedül...

 Hogy minden gyanakvásuk eltűnt-e, azt nem tudom, de legalább már nem kell azt hallgatnom, hogy épp hová és kivel megyek el hétvégente. Délben elindultunk hármasban, ahogy szoktuk, mivel a „férfiaknak” dolguk van, ami annyit tesz, hogy gyávák. Noha apám meg is „kedvelte” a piperkőcöt, a szüleivel úgy van, ahogy a családban mindenki más is. Egyikőnk se bírja Kim mamát és Kim papát, de muszáj elviselnünk, ha valaha esküvőt szeretne Hana és Jongin. Persze én nem viselem el őket, és nem is vágyom az esküvőjükre, szóval én abszolút az anti táborban vagyok. Öcsém meg általában azt se tudja milyen rendezvényen van, így őt távolról sem zavarja semmi. Bár a piperkőccel nagyon is egy húron pendülnek…

 A Kim rezidenciába hamar belépést nyerhettünk és Kim mama azonnal el kezdett sopánkodni és jajgatni, hogy milyen szerencsétlenség, ami velem történt. Hát, tudja, Kim mama… Fogalma sincs, hogy a kis balesetemhez képest mekkora szerencsétlenség az, hogy minden időmet itt kell töltenem ezek után….

 - Jaj, ezt nem hiszem el! Na, nem baj édesem, nem kell megerőltetned magad! Csak pihenj le! – tuszkolt bele az egyik fotelbe. – Édesanyáddal és Hanaval egy pillanatra itt kell hagyjunk, de Chanyeol majd ügyel rád! Igaz Chanyeol drágám?

 Az óriás zavartan bólogatott, de látszott rajta, hogy neki is épp elég ciki, nem hogy nekem. A hideg futkos a hátamon akárhányszor becézget Kim mama, de attól még jobban, amikor Chanyeolhoz beszél vagy a fiához. Az a tömény juharszirup, ami ilyenkor folydogál, hányingert kapok tőle.

 Most, hogy elhagyta a szobát Kim mama, nem tudom, hogy örüljek-e vagy ne. Chanyeol nem vészes, de most már figyelnem kell arra, mit mondok neki…

 - Hogy vagy? – ült le velem szemben, szokásos mosolyával az arcán.

 - Köszönöm, jól a helyzethez képest – húztam fintorra a szám, ami eredetileg mosoly lett volna.

 - Figyelj… nem kell megjátszanod magad. Tudom, hogy gyűlölsz itt lenni, szóval-

 - Akkor mégis minek akartad, hogy eljöjjek?!

 A szemem villámokat hányt ismét. Elképesztő, hogy minden egyes alkalommal képes feldühíteni egyetlen mondatával.  Kezdem nagyon rosszul érezni magam. Ha nem a lelkiismeret furdalásom kínoz, akkor a gyűlölet, amit az egész Kim család iránt érzek, na meg most már ez iránt az idióta iránt is. Azt hittem Sehun minderre megoldás lesz, de csak még jobban összekuszált mindent. Lehet, Subinnak igaza van. Jobban tenném, ha elfogadnám a tényt, hogy az egyetlen szeretett családtagomat is elveszik tőlem, aki mindenkinél jobban megértett. Túlzásba estem volna? Szerintem nem.

 A könnyek égették a szememet, de nem ez a legmegfelelőbb alkalom, hogy elsírjam magam, főleg a colos előtt. Az ujjaimat tördeltem, és próbáltam arra koncentrálni, hogy mire hazamegyek, valóban el is törjenek az ujjaim. Frusztráltságom most az eget verte, és valóban kezdtem kétségbeesni előidézve egy pánikrohamot. Ó, igen… Ha nagyon nem érzem komfortosan magam, hajlandó vagyok bőgni akár egy hároméves kölyök. Szánalmas…

 - Öhm… Hanaeul, én… - Chanyeol bizonytalan hangja kissé visszarántott az önsajnálatból, de nem eléggé. – Valami rosszat mondtam?

 Rosszat…? Drága, Chanyeol… Mindent csak elrontottál!

 - Ha te nem lennél, mindez meg se történt volna – suttogtam, majd felszegtem immár könnyes arcomat, nem érdekelve, hogy mit gondol ezek után. – Az én saram, ami ezek után fog történni, de ha te nem bukkansz fel, talán képes lettem volna elkerülni a diliházat!

 - Haneul! – emelte fel a hangját, mint a kocsiban tegnap este. Akkor is megijesztett, de most láttam az arcát is. Félelmetes... – Úgy viselkedsz, mint egy hisztis kislány, aki nem azt kapja, amit kért. Képzeld, ez így van az életben! Nem mindig kapjuk azt, amit akarunk! Ez az egész összeesküvés-elméleted tönkre fogja tenni a nővéreddel a kapcsolatotokat. Nem hiszem, hogy ezt akarnád – enyhült meg a mondandója végére. – És Jongin egyáltalán nem rossz ember.

 - Tegnap még azt mondtad, hogy nem fogsz kioktatni… - szipogtam lehajtott fejjel. Jó kis fejmosást kaptam, de elég hatásos volt... 

 - Ne haragudj, nem szoktam másokkal kiabálni, de te kihozod az emberből a legrosszabbat – nevette el magát, de én nem éreztem túl humorosnak a pillanatot.

 Összeszorítottam a szám, majd dacosan Chanyeol szemébe néztem.

 - Nem érdekel, hogy más mit mond… Nem fogok eltérni a tervemtől!

 Reménytelenül felsóhajtott.

 - Miért vagy ilyen makacs? – suttogta.

 Alig vártam, hogy hazamenjünk. Este kínlódva fetrengtem a fotelban, amibe ebéd után visszaültetett Kim mama. Egész idő alatt Chanyeol kísérgetett, persze nem önszántából, legalábbis ezt mondta nekem. A beszélgetések témái is igen lemerítették az energiatartalékaimat, így mire hazakerültem, már csak arra vágytam, hogy elaludhassak.

 Vasárnap délelőtt ritka pillanatot idéztem elő. Lévén, hogy nehézkesen megy a mozgás, áthívtam Subint, hogy tanuljunk együtt. Ennek az lett az eredménye, hogy elnyafogtam a szombat délutáni kis vitánkat Chanyeollal.

 - Ó, édes Istenem! Nem értelek Haneul! Ennyi jó pasi körül vesz, te meg elégedetlenkedsz folyton…

 Subin elég szókimondó természetű volt, az a kotnyeles fajta, de nagyon jó titokőrző volt. Ez kissé ellentmondásos, de így van. Barátnőmként teljesen megbíztam benne és számított a véleménye, de most nem egy újabb fejmosásra lenne szükségem…

 - Kérlek, Subin, csak most az egyszer sajnálj és fogd az én pártomat! Csak most! – könyörögtem neki.

 - Én végig a te pártodat fogom fogni, de… ez már kezd szánalmas lenni…

 - Kössz, Subin, most már befoghatod – bokszoltam a vállába játékosan, mire mind a ketten felnevettünk.

 Mosolyogtam ugyan, de belül ismét a padlón éreztem magam. Nagyon nem jó, amit csinálok, de nem tudom mi tévő legyek. Egyre több ember kerül a képbe, és egyre több mindenkit bántok meg. Én ezt nem így terveztem…

 Hétfőn reggel vártam Sehunt, de nem jött értem. A hétvégén még egy üzenetet se küldött. Viszont ilyen lábbal nem indulhatok neki gyalog, mert soha nem érek oda, még ha közel is van az egyetem. Idegesen álltam a lépcső tetején, amikor nővérem csapódott ki az ajtón. A hideg ellenére csak egy kötött pulcsi volt rajta, és egy sál a nyakában.

 - Te mit csinálsz? Hideg van, miért nem veszel fel kabátot? – fordultam felé.

 - Én viszlek suliba! Ahogy elnézem, a „megbízható” lovagod ma nem jött érted és lassan késésben leszel. Mindjárt hozom a kocsit, várj egy pillanatot! – mosolygott rám, majd kinyitotta a garázst és beült az autóba.

 Az út során eddig még nem tapasztalt, feszült csend húzódott köztem és Hana között. Alig vártam, hogy kiszálljak. Amint ez megtörtént, figyelmem azonnal elterelődött. Sehun is pont ekkor szállt ki az autójából. Megszaporáztam a lépteimet, és extra gyorsan ügyetlenkedtem magam Sehun mellé, aki meglepődve állt meg, mikor észrevett. Fújtatva támaszkodtam meg a vállain és próbáltam összeszedni az erőm arra, hogy lehordjam.

 - Mégis miért nem jöttél értem? – néztem a szemeibe, amik értetlenül villantak. – Egész hétvégén porzott a telefonom, mert egy árva üzenetet sem küldtél nekem. Valami történt?
 - Úgy gondoltam, hogy rám már nincs szükséged, mivel lebuktál. Azt hittem örülsz. Megszabadultál egy tehertől…

Az életem kezd olyan irányba siklani, ahol képtelen leszek irányítani…