Chapter 6

Ez a rész Chanyeol szemszögéből lett írva és még lesznek ilyenek, szóval ne lepődjetek meg. :) Remélem vártátok már a kövi részt és örültök, hogy most ilyen gyorsan megírtam nektek~ :3 Hehe~ Véleményeket szeretnék kérni, mivel Chanyeollal meggyűlt a bajom és tudni szeretném min javítsak ha legközelebb az ő fejével kell majd gondolkodnom... ><

Chanyeol POV

 A motoros a semmiből jelent meg előttem, teljesen szabálytalanul levágta a kanyart. Alig volt időm reagálni. A fék éles hangjától nem hallottam semmit, a szívem úgy zakatolt, majd ki ugrott a mellkasomból. Mikor megálltam, egy percig meg se bírtam mozdulni, csak markoltam a kormányt. Aztán feleszméltem, hogy a motoros még itt van és lehet, hogy meg is sérült. Azonnal kipattantam az autóból és sebes léptekkel megindultam, az immár két személy felé. Ketten voltak, és a lány sántított.

 - Jézusom, jól vannak?! – kiáltottam feléjük, mire a lány lassan megfordult. – Mégis mi a fe-

 A szavak megakadtak a torkomon, és csak tátogni tudtam. Megtorpantam. Ez mégis hogy lehet?

 - M-mindegy! – mondtam végül hangosan elmélkedve, amikor Haneul felém bicegett. Mellette, derekát átfogva, egy szőke srác segédkezett. Arca komoly volt, de aggodalom ült a szemeiben. – Szálljatok be. Elviszlek a kórházba.

 - Haneul… - szólalt meg ekkor a szőke. – Ki ő? Ismered?

 Haneul hallgatott, vívódott, miközben engem nézett, de egy sóhaj után a srácra emelte a tekintetét.

 - Ő Chanyeol…

 A srác ekkor alaposan végig mért. Az ellenszenvet még leplezni sem próbálta. Flegma. Ez a szó illett rá a legjobban. Már most idegesített, pedig még beszélni sem beszéltem vele.

 - Sehun… a motorral mi lesz? – kérdezte halkan Haneul hátra sandítva az említett járműre. – Nem hagyhatod itt.

 - Rendben leszel? – kérdezett vissza a srác, s arcvonásai megenyhültek, amint Haneulra pillantott.

 Kezdett nagyon irritálni, hogy úgy tesznek, mintha nem is lennék jelen, és nem hallanám a beszélgetésüket.

 - Chanyeol… nem hiszem, hogy elrabolna vagy ilyesmi. A kórházban találkozunk jó? – mosolygott rá Haneul nyugtatólag, mire a srác csak bólintott. Ezután rám nézett, de már kevésbé barátságosan. – Segítenél?

 Észbe kapva siettem mellé. Óvatosan átfogtam a derekát és az autóhoz vezettem. A srác tekintetét végig magamon éreztem, szinte lyukat égetett belém. Nem foglalkozva vele, beültem és elindultam a legközelebbi kórházba.

 Haneul meg sem szólalt mellettem, szemét az útra szegezte. Konok ellenszenve irántam még most sem enyhült. Jongin elmondása szerint ez a lány csupán a tekintetével képes elérni, hogy az emberbe fagyassza a szót. Az, hogy barátom ennyire féljen egy lánytól, azt elképzelni sem tudtam, de miután találkoztam Hana húgával, mindent megcáfolt. Elsőre aranyosnak tűnt, félénknek, de ahogy az eljegyzésen felkapta a vizet, majd minden egyes találkozásunkkor amilyen módon beszélt velem, kezdem megérteni Jongin félelmeit.

 A kórházba érve, azonnal elvitték megvizsgálni, de mielőtt röntgenre kísérték volna, megragadta a karom.

 - Ne hívj fel senkit! Ne szólj senkinek! Kérlek… - mondta, de azt a „kérlek”-et csak oda biggyesztette a végére.

 Nem tartottam jó ötletnek, de bólintottam. Van egy olyan megérzésem, hogy erre is lesz magyarázata… Mint minden másra is…

 Míg Haneult vizsgálgatták, próbáltam hasznossá tenni magam, és elintézni a papírokat, és persze a kórházi számlákat is. Míg ezzel foglalatoskodtam, befutott a szőke srác. Arca még mindig rideg, és lenéző volt, de nem is foglalkoztam vele. Nincs közöm hozzá…

 Fizetni készültem, mikor a szőke a karomra tette a kezét.

 - Majd én kifizetem – mondta és már vette is elő a pénztárcáját. Egyszerűen nem hagyhatom szó nélkül…!

 - Mégis miért-

 - Én okoztam a balesetet – nézett rám komor szemekkel, majd visszafordult a nőhöz.

 Pár pillanatig még ott álltam és néztem a srácot, de nem láttam ennek túl sok értelmét, ezért kerestem valami üres helyet. Nem sokkal később csatlakozott a srác is. Egy székkel odébb foglalt helyet mellettem. Csöndben meredtünk magunk elé, de engem kitartóan furdalt a kíváncsiság, így egy hirtelen pillanatban felé fordultam.

 - Honnan ismered Haneult? – kérdeztem homlokráncolva.

 A srác lassan felém fordította a fejét, a szemembe nézett, aztán unottan sóhajtott egyet.

 - Ez olyan információ, amit nekem nem áll szándékomban tudatni veled. Ha érdekel, kérdezd meg Haneult – morogta. – És ha lennél oly szíves nem bámulni…

 Felemelte a kezét, és tenyerét az arcához tette, hogy eltakarja magát.

 - Ch… - tettem karba a kezem.

 Ez a kölyök nagyon nem szimpatikus nekem… Arrogáns és… és beképzelt! Elkényeztetett kölyök! Ráadásul szemtelen is! Mi az, hogy nem mondja el nekem, hogy milyen kapcsolatban áll Haneullel? Milyen alapon titkolózik?!

 Egy jó darabig ott kellett főnöm a saját levemben, mire Haneul megérkezett. Kapott mankót, és begipszelték szinte az egész lábát. Az orvos miután eltűnt, úgy szívódott fel Haneul mosolya is. Komoran nézett hol engem, hol a szőkét, aki egy szót sem szólt, csupán összepréselt szájjal ült a műanyag széken.

 Haneul is letelepedett szembe velünk.

 - Sehun… - szólt a szőkének. – Miért fizetted ki a számlákat? Haza kellett volna menned…

 - A számlákat majd megbeszéljük, de nem gondolhatod komolyan, hogy itt hagylak ezzel az alakkal! – mutatott felém.

 - Yah! Lehetnél tisztelettudóbb! – háborodtam fel.

 - Elég! – emelte fel a hangját Haneul. – Sehun, te menj haza, majd beszélünk. Chanyeollal még beszédem van.

 A srác sértődötten ugyan, de szó nélkül felállt és elviharzott. Van egy olyan megérzésem, hogy ebből nagy veszekedés lesz köztük…

 - Chanyeol…

 - I-igen? – fordultam vissza Haneul felé.

 - Ne szólj erről, kérlek, senkinek ezután se – nézett a szemembe, de a tekintetében lévő… Nem is tudom minek mondjam. Amolyan elkeseredettség és kétségbeesés keveréke, talán. Viszont a mosolyt mindenképp az arcomra fagyasztotta. – Ha bármi kérdésed van, válaszolok rá, cserébe a hallgatásodért.

 - V-várj! – ráztam meg a fejem. – Ma majdnem elütöttelek, és azt kéred, hogy ne mondjam el senkinek? Azt kéred, hogy hazudjak?

 - Nem kell hazudnod – mondta kifejezéstelen arccal továbbra is. – Fogd rám, de semmiképp ne áruld el a ma történteket.

 - Miért ne? Mi miatt aggódsz Haneul? Tán a szöszi miatt? Vagy-

 - Sehunról nem tudhat senki. Neked se kellett volna –hajtotta le a fejét.

 Nekem se…?

 - Ki neked Sehun? – tettem fel azt a kérdést, amire már egy ideje kíváncsi vagyok.

 Haneul nem válaszolt azonnal. Az agyam különféle rémképeket vetített le. Talán bajban van? Adósságba keveredett? Az a Sehun gyerek zaklatja? Zsarolja?! Egyre jobban kezdtem aggódni, mire Haneul elpirult arccal nézett rám. A szívem egy ütemet kihagyott…

 - Sehun… a kamu pasim… - dadogta zavartan.

 - Mi?! – Olyan érzésem volt, mintha fejbe vágtak volna. Nagyon erősen. – Na jó! – álltam fel és idegesen a hajamba túrtam. – Most hazaviszlek, és útközben szépen elmagyarázod, mi folyik itt, oké?

 Szó nélkül bólintott, és míg kiértünk az autóhoz, csendben maradt. Én addig rendeztem nagyjából kusza gondolataimat. Mikor elindultunk, sem szólalt meg Haneul, és már engem kezdett idegesíteni a csönd.

 - Várom a magyarázatot, Haneul! – hangom akaratlanul is ijesztő tónust vett fel, és a szemem sarkából láttam, hogy Haneul összerezzen. Felsóhajtottam. – Ne haragudj…

 - Nem… Ezt megérdemeltem – mosolyodott el idegesen. – Csak tudod, elég nehéz… De lebuktam – sóhajtott fel és nevetve kezdett bele a mesélésbe.

 Direkt nem mentem gyorsan, és mire végzett, már a házuk előtt álltunk. A dolgok, amiket elmondott, fölkavart, de valahogy szánalmat is éreztem Haneul iránt. Tényleg ennyire utálja Jongint?

 - Nem akarlak kioktatni, mivel nem sok közöm van hozzá, de figyelmeztetlek – mondtam a lépcső aljáról, mikor Haneult kisegítettem a kocsiból és fölkísértem az ajtóig. – Ennek nem lesz jó vége.

 - Köszönöm, Chanyeol – mondta, és némi hálát véltem felfedezni a hangjában.

 Félmosolyra húztam a számat és akaratlanul is örültem a felmerült helyzetnek.

 - A hallgatásomért cserébe viszont… - fordultam még vissza Haneulhoz. – Várlak Kim mamamáéknál!