2014. július 30., szerda

Chapter 5

Sehunnal miután kiegyeztünk, megbeszéltük a részleteket is, és hogy vészhelyzetek esetén mit kell tennie. Büszke voltam magamra, amiért ilyen pontos tervet dolgoztam ki. Néha úgy éreztem, mint a mesékben az ármánykodó banyák… Csak szebb vagyok náluk.
 Subinnel is közöltem a fejleményeket, és túlzott élénkséggel fogadta azokat. Az egyetem nem épp halk folyosóin is szinte csak az ő lelkesedő visításait lehetett hallani, na meg az én pisszegéseimet.
- Akkor ti Sehunnal együtt vagytok most? – kérdezte meglátva a szőkét.
 - Mondjuk azt, hogy én az ő barátnője vagyok, de… ő nem a pasim… - mélyedtem a gondolataimba, miközben Sehunt vizslattam homályos tekintettel.
 - De ennek semmi értelme! – fakadt ki Subin is, mire én is helyeslőn bólogattam.
 - Minek nincs értelme? – csatlakozott Sehun, majd összekulcsolta a kezünket.
 Kissé feszélyezett a közvetlensége, és még kényelmetlen volt mellette lennem ilyen formában, de nem ellenkezhettem.
 - Annak… vagyis ennek nincs! – mutatott kettőnkre Subin.
 - Ó, dehogynem! – vigyorodott el gonoszul Sehun. – Én kaptam egy barátnőt, Haneul meg megvalósíthatta a tervét. Minden szép és jó!
 - Már megbocsáss… - tette csípőre a kezeit barátnőm és nézett barátom szemeibe. – Ezzel itt – mutatott végig Sehun testén, - bármilyen barátnőt szerezhetsz magadnak, akár hetente. Te meg – mutatott ekkor rám, - elképesztően buta vagy, hogy ilyeneken agyalsz. Én a helyedben megbarátkoznék nővéred vőlegényével. Fölöslegesen okozol magadnak fájdalmat…
 Subinnek ismét igaza volt, és ismét az érzékeny pontomra tapintott. Elengedtem Sehun kezét és bementem az előadóterembe, ahol a következő órám lesz. Még hallottam Sehunt, amint lehordja barátnőmet. Nem akartam most erről tárgyalni, így két ismerősöm közé ültem. Az óra végéig magamon éreztem Sehun tekintetét, már alig vártam, hogy vége legyen.
 Azonban újdonsült barátomnak megmutatkozott egy újabb oldala. Órák után csöndben hazavitt, nem tett említést a terveimről, semmilyen utalást nem tett a Subinnal való társalgásra. A házunk előtt azonban felsóhajtott. Leállította az autót és szembe fordult velem, már amennyire engedte a belső tér és az ülések.
 - Remélem, nem dobsz azok miatt, amiket Subin mondott…
 - Nem fordulok vissza – ráztam meg a fejem, majd elmosolyodtam, bár keserűen. – Talán félsz?
 Sehun erre csak felnevetett. Kezeit a kormányra tette, erősen megmarkolta, s ismét felkacagott.
 - Minek hazudjak? Én ezt élvezem – nézett a szemeimbe. Íriszei csillogtak, és olyan élvezettel teltek voltak, hogy egy pillanatra megijedtem.
  - Örülök, hogy nem unatkozol – húztam föl az orrom sértődötten és már szálltam volna ki.
 - Várj, majd é-
 - Ki ne szállj! – kiáltottam rá rémülten.
 - Miért? – húzta fel az egyik szemöldökét.
 - Nem akarom, hogy meglássanak. Most még nem…
 - Á, szóval tabu vagyok a családod számára – dőlt vissza, de már nem nézett rám.
Bántott, egy picikét, hogy nem mutathattam be anyuéknak, de az csak bajt okozna… De miről is beszélek én?! Hisz Sehun csak egy kamu pasi! Emlékezz, Haneul! Semmi érzelgősség! Semmi…
 Oldalra pillantottam. Sehun még mindig nem nézett rám. Előre meredt, de teljesen máshol járt gondolatban. Ajkait szorosan összepréselte, homlokát erősen táncolta. Ismét az a mogorva, pénzes diákká vált, mint mikor először megpillantottam. Neki ez a páncélja… 
 Nem egészen értettem, hogy miért tettem meg. Talán a lelkiismeretem sarkallt rá, vagy csupán Sehun miatt, vagy egyszerűen a kémia van rám hatással… Nem tudom. Mielőtt belegondolhattam volna, a kezem végig simított a karján, majd gyengéden az arcára tettem, mire felém fordult. A szűk hely korlátozta a nagyobb mozgásokat, de át tudtam hajolni az ő részére és ajkaimat az övére tapasztottam.
 Éreztem, hogy meglepődött, de pár pillanat múlva ajka ellazult és együtt mozgott az enyémmel. Kezét a kormányról a vállamra vezette, majd a nyakamra, úgy húzott még közelebb magához. Én a mellkasán támaszkodtam, s egy kis idő múlva lihegve váltunk el egymástól.
 Megköszörültem a torkom.
 - Azt hiszem, be kellene már mennem… - suttogtam. A hangom olyan gyenge volt, hogy hangosabban nem is ment volna. Sehunnak is ilyen problémája lehetett, mert csak bólintott.
 Még egy gyors puszit nyomott a számra mielőtt kiszálltam volna. A lépcsőn állva megvártam, míg elhajt, csak utána mentem be a házba. Az előszobáig jutottam el csak nyugodtan. Ott nővérem támadt le egyből.
 - Ki volt az? – tette csípőre a kezét és nézett rám dacosan, akár egy öt éves kislány.
 - Csak egy ismerősöm…
 - Ahha… És miért ültél ilyen sokáig a kocsijában?
 - Úristen, Hana! Te leskelődsz utánam?! - néztem hitetlenül nővéremre, beledermedve a cipőhúzásba.
 - Igen, mert furcsán viselkedsz! Mostanában mindig ugyan azzal a kocsival jössz haza! A hétvégéket is máshol töltöd! Aggódom érted! – fakadt ki. Karjait maga mellé ejtette.
 - Semmi okod rá –rúgtam le végül a cipőmet és trappoltam be.
 - Haneul! Talán pasid van? Vagy valami baj van a suliban? Haneul! – jött utánam. Éles hangjára a szüleim is kidugták az orrukat.
 - Mi van lányok? Mi ez a hangzavar? – kérdezte anyu a konyhából kijőve.
 - Hana rémeket lát, miközben leskelődik – közöltem velük, majd a szobámba iszkoltam.
 Nővérem az este folyamán nem zavart többet, sem a szüleim. Tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, de hogy ilyen gyorsan gyanút fognak, azt nem hittem volna. Sehunnak küldtem sms-t, hogy ne jöjjön értem többet autóval, mert csak tovább adnám a lovat a családom esztelen feltevései alá.
 Az elkövetkezendő napokban Sehun nem is jött az autójával. Helyette a motorjával furikázott. Mikor reggel megláttam, nem sok kellett, hogy hanyatt vágjam magam a lépcsőnkön. Éreztem, hogy figyelnek bentről, de ignoráltam őket.
 - Jó reggelt! – köszöntött Sehun és már vette volna le a sisakját, de gyorsan lefogtam a két kezét.
 - Elment az eszed?! – sziszegtem. – Ha leveszed, meglátnak!
 - Jól van! – vágott egy fintort heves reakciómra, és a kezembe nyomott egy másik bukót. – Vedd fel és menjünk.
 A hét különösebb bonyodalmak és miegymás nélkül telt. Az egyetemen hozzá szoktam az égető tekintetekhez, amiket kapok, mikor Sehunnal végig vonulok a folyosókon. Subin bocsánatot kért a fecsegő szája miatt és többet egy szót se ejtett az otthoniakról. Már kezdtek feltűnően jól telni a napjaim, ami aggodalommal töltött el. Gyanúm hamarosan be is igazolódott.
 Pénteken, késő délután, miután sikerült kijutnom a suli épületéből, felpattantam Sehun mögé a motorra és indultunk haza. A megszokottól valamivel gyorsabban mentünk, ezért erősebben is kapaszkodtam, miközben magamban fohászkodtam, hogy épen hazaérjünk. Isten nem szerethet mostanában, ugyanis az egyik kanyart Sehun rövidebbre fogta, és sikeresen jöttek velünk szemben. Az autó visszapillantó tükre beleakadt a térdembe, ami kibillentette Sehunt az egyensúlyából, de valahogy sikerült megállnia. Mögöttünk az autós szintén fék csikorgatva állt meg.
 - Haneul, jól vagy? – kapta le a fejéről Sehun a bukót azonnal, míg én leevickéltem mögüle.
 - Nem teljesen, de még élek – nyöszörögtem, mert a térdem iszonyatosan fájt.
 - Be kell mennünk a kórházba azonnal. Tudsz járni egyáltalán? – guggolt le elém, hogy szemügyre vegye a végtagom. Ujjait finoman hozzá érintette, mire felszisszentem. – Bedagadt.
 - Jézusom, jól vannak?! – ért ide az autós is. – Mégis mi a fe-
 Chanyeol hatalmas szemei még nagyobbakká váltak, mikor szembe fordultam vele.

 Túl gyanús volt nekem ez a hét…

4 megjegyzés:

  1. Hiiii... Kibe fog Haneul beleszeretni? Most mi lesz? *-*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Ez egy roppant jó kérdés! :D Azt nem állítom, hogy nem tudom, de majd kiderül úgy is :3

      Törlés
    2. Hjaaaj példa képem vagy ám fici írásban. ^^ Ez most csak úgy jött. XDXD

      Törlés
    3. Uh, ilyet még senki nem mondott nekem! :o Köszönöm szééépen! *^* *meghatódott* remélem nem fogok csalódást okozni a jövőben ^^

      Törlés