Chapter 4

Hazafelé menet beavattam a fontosabb „részletekbe” újdonsült cinkostársamat. Sehun nem volt elragadtatva a történetemért, de ez engem már egy cseppet sem zavart, hisz nem ő az egyetlen, aki buggyantnak néz.

 - Én nem akarok belefolyni a kis családi drámádba – húzta fintorba a száját, mikor leparkolt a házunk előtt.

 - De ezeket fontos tudnod, ha esetleg muszáj lesz bemutatnom téged, bár nem a közeljövőben terveztem.

 - Szóval akkor haza se fogsz hozni… - tekintett rám, és szemében számomra ismeretlen fény gyúlt. Látszott rajta, hogy kezdi megbánni, hogy belement a játékba.

 - Látom, nem tetszik… - sóhajtottam reménytelenül. – Végül is nem muszáj… egy ágyast bárhol fel tudsz szedni barátnő címen, és akkor nem kell az én „problémás” életemmel foglalkoznod.

 Mondandóm végén ki készültem szállni az autóból, de Sehun megragadta a karomat és maga felé fordított. Az ujjaim lecsúsztak a kilincsről.

 - Egy: nem ágyast keresek magamnak. Kettő: csupán számomra érthetetlen, miért akarod kiutálni a srácot a nővéred életéből. Ezzel boldogtalanná teszed nővéred, aki, elmondásod szerint, sokat ad a te véleményedre és érzéseidre. Belegondoltál már mennyire esik ez neki rosszul?

 Sehun igen érzékeny pontra tapintott, és be kellett látnom, hogy igaza van. Persze ezeket én is tudtam, csak nem akartam tudomásul venni a szemem előtti tényeket. Ezzel a cirkusszal csak tönkre teszek mindenkit.

 Felsóhajtottam és kissé ingerülten rántottam ki a karomat a markoló kézből.

 - Jelenleg dobtam a piperkőc-projektet. Most fontosabb az, hogy a colost ne tudják a nyakamba varrni…

 - Erre kellek én, mi? Hogy kitúrjam az óriást, majd engem is dobsz, miután tiszta lesz a levegő. – A hangjából csak úgy sütött a gúny.

 Lehunytam a szemeim, és próbáltam nem kiakadni, hisz igaza volt, de én ezt el is mondtam neki.

 - Tudod, a pénztártól való távozás után nem szokás reklamálni. Én mondtam, hogy csak egy „kamu” pasi kell nekem, amivel ki tudok bújni a családi összejövetelek alól. Ha nem tetszik, hát menj. Majd megoldom.

 Most nem hagytam, hogy visszarántson, kiszálltam az autóból és bementem. Se szó, se beszéd, feltrappoltam az emeletre a szobámba. Bezárkóztam, és ültem is a gépem elé, hogy közöljem barátnőmmel, hogy soha többé nem beszél rá ilyenekre. Még mielőtt bekapcsolt volna a laptop, megcsörrent a telefonom. Megnyitottam az üzenetet, amit Sehun küldött.

 „Holnap délután 4kor várlak a X kajáldában.”

 Idegesen szusszantam egyet. Sehun egy igazán makacs ember… akárcsak én…

 Másnap reggel nővérem rontott be a szobámba és felforgatta a szobám, majd kiment. Aztán jött anyám, majd apám rázott ki az ágyból, no meg álmaimból. Megreggeliztem, felöltöztem, és még csak tizenegy órát mutatott az óra.

 - Haneul! Ma el tudsz jönni velem vásárolni? Semmi jó göncöm nincs, és holnap mennem kell Kim mamával ebédelni! – huppant mellém.

 - Bocs, de programom van – feleltem unottan. – Menj valamelyik barátnőddel…

 - Jól van! Akkor felhívom Jaeah-t! – morgolódott és ott is hagyott.

 Anyám telepedett ekkor mellém kávéval a kezében.

 - Ma is mész? – kérdezte nyugodtan.

 - Igen, és nem tudom mikor jövök, de a telefonom még mindig működik.

 - Jó. Azért sötétedés előtt érj haza.

 Bólintottam, majd felmentem átöltözni. Ha most elindulok, akkor lesz időm magamnak is nézelődni. Meg elég messze is van az étterem, és jobb feltérképezni a menekülési lehetőségeket előre. Nehéz lesz Sehunt meggyőznöm az igazamról. Engem is furdal a lelkiismeretem, meg ha úgy vesszük, ez a  barátnősdi is elég fanyar ízt hagy a számba. Nem szeretem kihasználni az embereket ilyen szinten, viszont Chanyeoltól csak így tudok megszabadulni.

 A sétányon haladva, betértem egy-egy kisebb boltba, hogy elüssem az időt, de eszem ágában sem volt venni bármit is. Csak elsétálgattam, közben erősen koncentráltam, hogy üres maradjon a fejem. Jongin-, és Chanyeol-mentes gondolatok… kész felüdülés lenne számomra!

Egy váll rántott vissza a jelenbe, majd sűrű bocsánatkérések záporába tértem magamhoz rendesen.

 - Nagyon sajnálom kisasszony! – A mély, ismerős hang, ledermesztett.

 - Chan…yeol? – meredtem az óriásra.

 - Nahát! Haneul-shi! – vigyorodott el hirtelen, és már nem törte magát, hogy elnyerje a bocsánatomat.

 Most nem volt rajta a megszokott öltönyös viselete. Egy egyszerű farmer-poló együttes volt rajta, ami imponált is volna, ha nem ismerném. Mint kívülállónak, bejön, de így, nem akarok semmiféle kapcsolatot.

 - Ez aztán a véletlen! Nem hittem volna, hogy összefutunk, de örülök, hogy látlak – mondta tovább a magáét. – Tegnap nem volt alkalmunk találkozni.

 - Nem is lesz – néztem rá összevont szemekkel. Túl sok időt nem akarok vele tölteni, hisz az elkerülése lenne most a lényeg. – Minden jót!

 - V-várj, Haneul-shi! – megragadta a vállamat, és elém lépett. – Kim mama viselkedéséért elnézést akartam kérni. Tudom milyen kellemetlen ez neked, és hidd el, nekem is. Már beszéltem vele, de nem állítom, hogy felhagy… velünk…

 Ideges mosolya valamiképp enyhített a bennem lévő utálaton és más negatív érzelmeken, de Isten ments, hogy most engedjem vissza a védőfalakat.

 - Ez kedves volt tőled, de elfoglalt vagyok jelenleg. Találkozóm van, ha megbocsájtasz…

 - Ó, persze… - bólintott, és ismét édesen mosolygott rám, ahogy eddig mindig is tette…

 Az órámra pillantva megszaporáztam a lépteimet. Az étterem még messze volt, az óra pedig fél négyet mutatott. Nem is értem, miért kell nekem menni, mikor ő akar velem beszélni. Bár ennyit igazán elnézhetek, ha már kihasználom őt…

 Mikor odaértem a kajáldába, már jócskán késésben voltam, de Sehun nem keresett, hanem ott várt egy asztalnál, karba tett kezekkel és azzal a tipikus lenéző tekintettel bámult kifelé. Az ajtóban megtorpantam egy pillanatra, de egy félénk mosolyt követően odamentem hozzá.

 - Sajnálom, hogy késtem! – hajoltam meg előtte. Ha már lúd, legyen kövér…

 - Ülj le… - morogta. A hangja igen barátságtalan volt.

 Zokszó nélkül leültem vele szemben, és vártam. Hogy mire, fogalmam sem volt. Minden bátorságom és határozottságom eltűnt, amint beléptem ide. Pedig mindent elterveztem…

 - Ne vágj ilyen beszari fejet! – húzta ekkor félmosolyra a száját. – Bár nagyon aranyos vagy, de… beszélnünk kell.

 - E-ez… - Elpirultam. Sehun teljesen átlát rajtam…

 - Még mindig azon az állásponton vagyok. A véleményem ugyan az, de már megegyeztem veled, és nem olyan ember vagyok, aki meghátrál. A fogadás áll. Csupán ennyit szerettem volna – mosolygott rám.

 Lesütöttem a szemeimet és a könnyeimmel küszködtem. Tudom, hogy amit teszek, az nem jó. Sehun bűntudatot akar ébreszteni bennem, de minek? Hisz abból van elég már. Így is szarul érzem magam, nem kell, hogy mások is az orrom alá dörgöljék…

 - Haneul mi-

 Feltartottam a kezem, ezzel elhallgattatva.

 - Egy pillanat. Hagy szedjem össze magam… - sóhajtottam fel.

 - Szóval ez a helyzet – hajolt közelebb Sehun és próbált a szemembe nézni. Szinte már az asztalon hasalt. – Haneulnak vannak érzései!

 - Már hogyne lennének! – kaptam föl a fejem. – Nem vagyok egy fadarab! Ennyire érzéketl-

 Hirtelen hajolt közel és csókolt meg ismét. A pír enyhe kifejezés lenne. Ami az arcomat elöntötte, vetekszik a legpirosabb paprika színével. Az önelégült vigyor, ami pedig az ő arcát tarkította, a szemtelenül bámuló szemei, ki tudtak volna kergetni a világból.

 - Ha érzéketlen lennél, most nem így reagáltál volna – utalt a piros színemre, majd egy jót kuncogott. – Akárhogy is, elkezdtük ezt a játékot.

 Némán tátogtam, és csak ráztam a fejem. Az orrnyergemhez kaptam és szorosan összeszorítottam a szemeimet.

Nagyon rossz emberrel kezdtem el ezt a játékot…