- Remélem… - suttogtam erőtlenül.
Nem szóltunk ezután többet, én pedig megadtam magam a sötétségnek. Azt nem mondanám, hogy jól aludtam, de az álmatlan alvás is épp elegendő, viszont korán fölriadtam. Alig múlt hét óra, de képtelen voltam tovább az ágyban maradni. Nővérem bezzeg húzta a lóbőrt, s mikor kimásztam mellőle, nyögött egyet nem tetszésül és a másik oldalára gördült. Elfintorodtam, de nem foglalkoztam túl sokáig vele. Kisettenkedtem a szobából és próbáltam megtalálni a konyhát. Ahhoz képest, hogy Kimék háza egy palotával vetekszik, igencsak egyszerű tájékozódni benne. Szerencsémre nem volt senki a helységben, ezért nyugodtan kontárkodhattam. A szekrényeket egyesével kinyitottam éltető koffein után kutatva. Bosszankodva motyogtam magamban, mikor lépteket hallottam. Szívem a torkomba ugrott és elpirultam, mikor Jongin belépett a konyhába. Az ő arcán is meglepettség tükröződött, de hamar egy mosoly szelte át az arcát. Biztos mulatságos látványt nyújtottam félig egy szekrényen…
- J-Jó reggelt… - rebegtem zavaromban, és próbáltam nyugodtan viselkedni.
- ’Reggelt neked is – mosolygott továbbra is. – Jól aludtál?
- Fogjuk rá – komorultam el, mikor eszembe jutott, hogy miért is vagyok jelenleg itt.
- Öm… mit kerestél?
- Kávét.
Jongin céltudatosan elindult az egyik szekrényhez, majd előbányászott leghátulról egy fémdobozt, amire hatalmas betűkkel rá volt írva, hogy kávé. Esélyem se lett volna megtalálni az én magasságommal, de örömmel fogadtam el Jongintől. Nem is foglalkozva vele készítettem el az italomat. Próbáltam úgy tenni, mintha semmi sem történt volna előző este.
- És… tegnap… - motyogta óvatosan.
Nagyot sóhajtottam, míg összeszedtem minden önbizalmam, majd Jongin felé fordulva egy édes mosolyt erőltettem az arcomra, de a tekintetem komor maradt.
- Nem történt semmi tegnap – nyomtam meg erősen a „semmi”-t. – Valamit félre érthettél. Tény, nagyon hálás vagyok, amiért segítettél, sőt még azt is megkockáztatom kijelenteni, hogy megmentetted az életem, de semmi több. Még mindig utállak.
Ahogy az utolsó szót kiejtettem a számon, Jongin szemeiben szomorúságot és csalódottságot láttam. Ezzel most valóban a lelkébe tapostam. Ismét felsóhajtottam.
- Adósod vagyok, de ezen kívül nem változott semmi.
Visszafordultam a kávémhoz, nem néztem többet jövendőbeli „sógoromra”. Ő sem szólt többet, nővérem pedig ebben a pillanatban toppant be a konyhába. A feszültséget megérezve, homlok ráncolva tette csípőre a kezét és vádlón nézett rám.- Mit mondtál már megint Haneul?
- Csak az igazat – kortyoltam bele a kávémba és otthagytam őket.
Miután sikerült különösebb cécó után összekészülni, Hanaval haza mentünk. Otthon anyámék szinte megőszülve az aggodalomtól vártak minket. Pontosabban engem. El kellett mesélnem mindent, aztán megnyugtatni apát, hogy senkit sem kell lelőni. Egyedül öcsém volt hajlandó viccet csinálni az egészből. Hálás is voltam érte, így könnyebb volt túl tennem magam az egészen. Bár sok gondolkozni való nem volt rajta. Sehunnal szakítottam, és ez, bevallom, megkönnyebbülés volt a számomra. A gépemet és a telefonomat is megszabadítottam tőle és az emlékeitől. Kár, hogy nincs ilyen "törlés" gomb rajtam. Nem mintha meg akarnék szabadul az összes emlékemtől. Csak néhányat tennék kukába.
Hana nem szólt hozzám miután otthon elmesélte, hogy megint hogy viselkedtem Jonginnel. Csendben elvonultunk a szobáinkba és nem vettünk tudomást a másik létezéséről. Azonban most a szokottnál is nehezebben viseltem a magányt. Nem voltam képes öt percél hosszabb ideig a szobámban ülni. Egyszerűen társaságra vágytam, és mivel nem volt jobb, lementem a szüleimhez. Anyámnak segítettem a konyhában takarítani. Ő is hálás volt és én is, amiért megengedte. Így legalább elterelődtek a gondolataim.
Mikor végeztünk, kivittem a szemetet. Már késő délután volt, mégsem az a hideg fogadott kint, mint előző este. Sokkalta kellemesebb idő volt. A lemenő nap fényében gyönyörködtem, mikor megszólítottak. Meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam ki volt. Nem tehettem róla, de kirázott a hideg, a gyomrom pedig tiltakozólag összeugrott. Azt is mondhatnám, hogy féltem.
- Haneul... Beszélhetnénk? - szólt ismét. Hangja gyötört volt és fájdalommal teli.
Vettem egy mély levegőt és megfordultam. A döbbenettől szólni sem tudtam. Sehun haja ismét szőke volt, arca sápadt, a szeme alatt sötét karikák voltak. Lehetetlen, hogy tegnap óta, sőt hajnal óta ennyit változott volna.
- Nekem nincs mit mondanom - mondtam végül. A hangom fele olyan határozott volt, mint akartam, de nem is bántam. Tudja meg, hogy mit tett velem.
- Én... Sajnálom, Haneul! Tényleg! Kérlek, bocsáss meg! - kérlelt kétségbeesetten.
- Nem. Ez már túl sok volt - ráztam meg a fejem. Karjaimmal szorosabban öleltem magam. - Ez volt az utolsó, hogy beszéltem veled! Nem akarlak többé látni! Menj el, mielőtt kihívom a szüleim...
Már indultam, hogy bemenjek. Az első lépcsőfokon álltam, mikor Sehun elkapta a csuklómat. Hátrafordultam, hogy lerázzam a kezét, de ledermedtem.
Sehun a földön térdelt a karomat szorongatva.
- Kérlek... - Hangja alig volt hangosabb a suttogásnál. - Megbántam... Mindent, amit valaha tettem ellened és fájdalmat okoztam vele! Csak adj még egy esélyt!
Mikor könnyektől csillogó szemét rám emelte, elvesztem. Már nyitottam remegő ajkaimat, hogy valami megnyugtatót mondjak, amikor nővérem kicsapta az ajtót és villámló tekintettel ragadta meg a karom és rántott fel, maga mellé.
- Hogy mered ide dugni a pofád?! - mordult rá Sehunra. Ritkán hallani Hanát csúnyán és dühösen beszélni, de amikor kihozzák a sodrából, igencsak tele lesz a gatyája annak, akivel összeszólalkozik.
Hana viszont sikeresen fölrázott Sehun hipnotizációjából és világos lett előttem minden. Hagytam, hogy nővérem elintézze, azonban Sehun ismét meglepetést okozott.
Felállt a földről, megtörölte az arcát, bár a fájdalom nem tűnt el a tekintetéből, aztán kihúzva magát nővéremre szegezte a tekintetét.
- Igazán sajnálom, amit a húgával tettem, és tőle is bocsánatot kértem. Szeretnék vele még beszélni - nézett ekkor rám, majd egy pillanattal később ismét Hanat nézte. - Lehetőleg négyszemközt.
- Szerinted egy bocsánatkérés elég lesz? Nem engedem még egyszer a közeledbe. - Nővérem lassan, szinte észrevehetetlenül a háta mögé húzott miközben beszélt. - És ha nem mész el azonnal, kihívom a szüleinket. Megértetted?
- Hana, menj fel a szobádba, kérlek - szólt anya halkan, nővérem meg szó nélkül engedelmeskedett. - Haneul, te gyere be a nappaliba.
Nem láttam értelmét, hogy vitatkozzak. Csak bementem, és leültem a kanapéra. Ölembe ejtett kezeimet bámultam, míg a vihar előtti csend feszült légkörében várakoztam. Aztán kitört az orkán és csak úgy áradt belőle a kérdések hada. Egy alapos fejmosás, na meg vigasztalás után én is felmehettem a szobámba.
Másnap nem mentem az egyetemre. Otthon szorgoskodtam, beadandókat csináltam, meg persze agyaltam, ha volt időm rá, de nem igazán engedtem magamnak sok szünetet. A gondolataim olyanok voltak, mint egy nagyon szirupos, tömény csokoládé, amitől az embernek már attól hányingere van, ha csak rá néz. Persze Sehun sem hazudtolta meg magát. Egész nap hívogatott, minimum fél óránként, a nap végére már kikapcsoltam a telefonomat. Aztán másnap sem mentem, se pedig azután. Egész hétre otthon maradtam. Segítettem anyunak ha valamilyen esküvői elintézni való volt, sőt még Kim mamával is szívesebben töltöttem az időmet.
Péntek este volt az a pillanat, amikor betelt a pohár már nálam is. Ketten voltunk otthon Hanaval, mivel a szüleink Kimékkel elutaztak, valami istenverte esküvői meglepetéshez, öcsém meg úgy döntött, hogy az egyik haverjánál alszik. Hana is csak azért maradt, mert nem mert egyedül hagyni, amiért hálás is voltam.
- Esküszöm, kihívom a rendőrséget - kukkantott ki ismét az ablakon Hana.
Egy órával ezelőtt kezdődött. Sehun az ajtónknak kiabált, valószínűleg részegen. Ugyan hamar megunta a nevem hajtogatását, de tüntetőleg letáborozott a házunk bejárata előtt. Nem is igazán őt, inkább, csak mint ember az embert, féltettem, hogy megfázik, de semmi egyebet nem volt már képes kiváltani belőlem.
- Hagyd, majd elmegy. Csak nem fog ott éjszakázni! - Próbáltam pozitív maradni.
Hana felnyögött, majd elővette a telefonját. Ijedten kaptam a készülék felé, de nővérem gyorsabb volt.
- Nem a rendőrséget hívom, hanem Jongint. Majd ő elintézi nekünk - vigyorgott rám, majd tárcsázta Jongin számát.
Úgy körülbelül tíz perc volt, míg kiért. Elismerően bólintottam Hanaval szemezve, ő pedig ezer wattos mosollyal telepedett vissza az ablakba. Én is követtem a példáját, és vártam, hogy Jongin kiszálljon az autóból. Ám meglepetésben gazdag hetet éltem, ugyanis alig, hogy leparkolt sógorom kocsija a házunk előtt, már ki is vágódott az ajtaja, de nem a vezető felőli, hanem a másik. Egy dühös Chanyeol pattant ki onnan, és masírozott, az ajtónk felé, ahol Sehun volt. Azonnal kirohantam, és még épp idejében nyitottam ki a bejárati ajtót, ahhoz, hogy lássam miként mos be a colos Sehunnak.
