Chapter 19

 Jongin POV

 A szobám csöndjében üldögéltem és gondolkoztam. Persze ezer meg egy teendőm is volt, az asztalom tele papírokkal, az e-mail fiókom is tele levelekkel, amikre válaszolnom kellene, de most egyáltalán nem tudtam koncentrálni. Az esedékes esküvőm jobban izgatott bármi másnál. Na meg persze az ezzel járó családi… problémák. Mert Hana húgát két lábon járó problémának lehet tekinteni, amivel nem is tévedek olyan sokat. Haneul kész megfejthetetlen rejtély volt számomra! Hana persze mindenáron próbál minket valahogy békésebb utakra terelni, mert ami most van közöttünk, azt lehetne háborúnak is nevezni. Addig viszont esélytelen, hogy Hanat elvegyem feleségül, amíg Haneul bele nem egyezik. Ez halálbiztos!

 Gondolataimat a telefon csörgése zavarta meg ekkor. Unottan tapogattam az asztalom lapján a készülék után. Mikor azonban a kijelzőre pillantottam a szívem kihagyott egy ütemet. Haneul volt az… Egyetlen egy ok sem jutott az eszembe, amiért felhívna valaha, mert Haneul akkor sem kérne segítséget, ha a világ romokban heverne… Bár valószínűleg a világvége közeledhet.

 Végül felvettem. Meglepettségemet még palástolni sem volt erőm.

 - Haneul? – kérdeztem halkan. Először egy remegő, hatalmas sóhaj töltötte be a fülemet, majd Haneul kétségbeesetten felzokogott a vonal másik végén. – Uramisten! M-mi történt? Haneul, jól vagy?

 Pár percig csak a keserves zokogása hallatszott, majd halkan és rekedten szólalt meg.

 - Értem tudnál jönni?

 - Persze! – vágtam rá azonnal és már kaptam is fel a kocsi kulcsokat az asztalomról. – Mondd el, hogy hol vagy és máris indulok.

 - N-nem tudom pontosan – csuklott el a hangja ismét és nem sok választotta el attól, hogy ismét felzokogjon. Szinte láttam magam előtt, ahogy igyekszik úrrá lenni a saját érzésein.

 - Nyugodj meg, Haneul – szóltam nyugodt, lágy hangon, bár már nagyon aggódtam és az idegességtől majd szétrobbantam. – Nézz körül, és keress valamit. Vagy gondolj vissza, hogyan jutottál oda.

 Egy pillanatig csak a zihálását hallottam.

 - Egy… buszmegállóban vagyok. – Újabb csönd. – Messze a várostól. N-nem… Nem látom a fényeket. Valami... Látok egy erdőt is. Nem messze innen.

 Már a kocsiban ültem, beindítottam az autót, de még nem indultam el.

 - Gyerünk Haneul – biztattam. – Hol voltál? Mit csináltál?

 - Én… - egyre hevesebben vette a levegőt. – Sehunnal jöttem egy… bulira. Én nem gondoltam…

 Érzékeny pontra tapintottam. Mi a francot művelt Sehun? Ismertem a srácot, bár inkább csak a szüleit.

 - Nyugi, vegyél mély levegőt. Hol volt az a buli?

 - Sok garázs volt ott… Elhagyatott épületek… Sok gazdag gyerek, velem egyidősek talán. – Ahogy beszélt, úgy nyugodt meg lassan. – Most már tudod, hol vagyok, Jongin? Kérlek siess…!

 - Tudom, hol vagy – tettem sebességbe az autót és nyomtam rá a gázra. – Máris ott vagyok.

 Valóban tudtam hol van. Hallottam egy helyről, ahová a gazdag kölykök jártak bulizni. Csupa elkényeztetett kölyök, akik nem tudnak mit kezdeni az életükkel. Nem gondoltam volna, hogy Sehun ilyen körökben forog, de úgy néz ki, hogy a látszat néha csal. Ha pedig Sehun valamit tett Haneullal, nem fogja megúszni ép bőrrel az tuti!

 A düh és az aggodalom kavargott bennem, és arra késztetett, hogy szabályokat szegjek. Annyi piroson mentem át egy óra alatt, mint egész életem során soha. Minél előbb Haneulhoz akartam érni. Bele se mertem gondolni, hogy ha Hana ezt megtudja, mit fog tenni. Nem beszélve a szüleikről. Az apjuk, noha megfontolt ember, nem hiszem, hogy nyugodt maradna, ha egyik lánya veszélybe kerülne, pláne egy fiú miatt. A gondolatra elmosolyodtam. Most én is szívesen kiverném a szart is Sehunból. Haneul ugyan engem nem kedvel, de én a családom tagjaként tekintek rá, ráadásul Hananak is nagyon fontos.

 Mihelyt megláttam az említett garázsokat, és az egyetlen buszmegállót a semmi közepén, lelassítottam. Már messziről láttam Haneul összegömbölyödött testének sziluettjét a halvány fényben. Leparkoltam az út szélén és már pattantam is ki a kocsiból. A fényszórók megvilágították őt, így láthattam sápadt arcát. A könnyei elmosták a sminkjét, a teste reszketett, a lábfeje koszos volt, ugyanis nem volt rajta cipő. Még gondolni sem mertem arra, hogy mit tehetett vele az a gyökér. Így is majd’ szétrobbantam a dühtől.

 - Haneul! – kiáltottam, és leguggoltam elé. Amint megfogtam a kezét, éreztem, hogy milyen hideg. Nem szólt egy szót sem, nem is tudott, mert ismét sírni kezdett.  Átöleltem, simogattam a haját, míg le nem csendesedett. Óvatosan felhúztam a földről, s átkarolva a vállát a kocsihoz vezettem. Miután beültünk és elindultunk, nem bírtam ki, hogy ne kérdezzek rá a történtekre.

 Megrázta a fejét.

 - Hol a nővérem? – kérdezte rekedten, de a szavakat szinte lehelte.

 - Úgy tudom a barátnőivel, gondolom ezért is nem vette fel a telefont. – Meglepetten nézett rám. Elmosolyodtam. – Tudom, hogy szinte mindenkit felhívtál már. Én voltam az utolsó, igaz?

 Lazának akartam tűnni, mintha nem is lenne fontos, de a hangom elárult. Egy röpke pillanatra Haneulre néztem, de elfordította a fejét így nem láthattam az arcát.

 - Haza vigyelek? – kérdeztem egy hosszabb csönd után.

 - Hana… haza fog menni? – kérdezte csöndesen. Éreztem, és láttam is, ahogy mereven tartja a vállait, hogy hatalmas erőfeszítésébe kerül az, hogy ilyen nyugodtan tudjon beszélni. Valószínűleg ezek után még inkább kerülni fog. Kínosnak találhatja, hogy attól kért segítséget, akit szívből utál. Bárhogy is igyekeztem, de ez fájt.

 - Nem fog haza menni. Nálam alszik, legalábbis ezt beszéltük meg mielőtt elment – mondtam végül. Tekintetemet az útra szegeztem. – De szólhatok neki, hogy inkább menjen haza.

 - Ne – rezzent össze. – Nem kell. Megvárnám őt, ha lehet. Nem akarok haza menni…

 Meglepetten néztem rá. Arcán félelem ült, s szemei kikerekedtek, tekintete homályos volt a könnyektől.

 - Rendben.

 Fölkísértem az egyik vendégszobába, miután visszajöttünk. Meg se szólalt, és ugyan olyan mereven ült egy helyben, mint a kocsiban. Ujjai görcsösen fonódtak a karjára, ahogy ölelte saját magát. Próbáltam nem hangoskodni és főképp nem hirtelen mozdulatokat tenni. Még én is meg tudtam állapítani, hogy sokkot kapott és bepánikolt. Nem kérdezgettem, csak a lehető legnyugodtabbá tettem számára a várakozást.

 Épp pakolásztam a félretett ruhák között, amikor nagyon halkan megszólalt.

 - Elterelnéd a figyelmemet? – kérdezte remegve. Sápadtabbnak tűnt, mint azelőtt.

 - Mi a baj? Hozzak valamit? – megtapogattam az arcát, éreztem, hogy még mindig hideg.

 Lerántottam a takarót az ágyról és köré csavartam, majd az asztalon álló kancsóból vizet öntöttem neki. Míg kortyolgatta, próbáltam valami hülyeséggel előállni, amivel szóval tarthatom.

 - Érdekelnek esetleg céges pletykák? – kérdeztem bátortalanul. Bólintott. – Oké, akkor… - Egy kicsit el kellett gondolkodnom, mivel nem szoktam figyelni az ilyenekre, de végül eszembe jutott egy nem régen keringő pletyka. – A személy nem számít, bár ha ismernéd, biztos kedvelnéd, mert kedves fickó, de nagyon bugyuta. Na, szóval, drága barátomnak nem megy jól a csajozás, pedig nem néz ki rosszul, de nagyon szerencsétlen. Valahogy mindig elrontja a pillanatot. Legutóbb például meg volt fázva és letüsszentette az egyik recepciós lányt!

 Folyamatosan figyeltem Haneul reakcióit, néha meg-megjelent egy halvány mosoly a szája szélében, így bátorkodtam folytatni a mesélést. A végére már én is beleéltem magam, és nem csak a cégről meséltem neki. Elmondtam néhány gyerekkori emlékemet, vagy egy-egy viccesebb esetet Hanaval kapcsolatban, mikor még randizgattunk.

 Veszélyesebb vizekre már azonban nem mertem evezni, féltem, hogy elrontom a jó hangulatot, ami kialakult közöttünk. Próbáltam kérdezgetni is, de nem igazán sikerült beszédre bírnom.

 - Milyen könyveket szeretsz? – tettem fel egy random kérdést, miután kimerítettem minden normális témát, amiről beszélni tudtam és mertem. – Van kedvenc könyved?

 Vártam hátha megszólal végre, de olyan hosszan hallgatott, hogy már a következő kérdést kezdtem el megfogalmazni, mikor mégis megszólalt.

 - Szeretem a történelmi regényeket…

 - Ó, azok… érdekesek! – lelkesültem fel miután túlestem a meglepődésen. – A történelem igazán fontos és szerintem izgalmas. Azok a híres csaták! Én is olvastam egyet-kettőt, bár már nem nagyon emlékszem rájuk.

 - A romantikus regényeket is szeretem – suttogta lassan maga elé meredve.

 - Oh, szóval romantikus alkat vagy? – vigyorogtam.

 - Jongin… - nézett fel rám ekkor.

 Meglepődtem. Nem is kicsit. Annyira ideges voltam, hogy valamit elrontok és odavész minden lehetőségem arra, hogy Haneullel összebarátkozzak.

 - Hm?

 Csak nézett. Tekintete az enyémet fürkészte. Most láttam az igazi, aranyos Haneult, akiről mindig mesélt Hana. Gyenge volt és fáradt, és valószínűleg ezért sem tudta elrejteni a gondolatai, nem volt ereje a falai mögé húzódni. Tekintete tiszta volt és őszinte.

 - Köszönöm – mondta, majd halványan elmosolyodott. – Talán el tudnálak fogadni sógoromnak.

 Ez az egy mondat olyan boldoggá tett, és elkezdtem reménykedni.

 Hana ezek után nem sokkal érkezett meg, kissé illuminált állapotban, de ahogy megtudta, majd meg is látta a húgát, teljesen kijózanodott. Mint jó testvér, engem kirakott a folyosóra, míg ők beszélgettek. Idegesen járkáltam fel s alá a folyosón, koptatva a szőnyeget, egészen addig, míg ki nem jött Hana a szobából. Irtó dühös volt. A szemei csak úgy szikráztak.

 - Elmondta? – kérdeztem aggódva.

 - El – fújtatott egyet. – Esküszöm, kiherélem azt a köcsögöt! Hogy tehetett ilyet Haneullel? Mégis mivel szolgált rá arra, hogy ilyen - mutatott az ajtóra, - állapotba kergesse. Még most is remegett! Istenem, Jongin!

 Magamhoz húztam, és erősen megöleltem.

 - Hogy van? Nekem nem volt hajlandó semmit sem elárulni, bár értem, hogy miért – szusszantottam, miközben az államat, a fején nyugtattam.

 - Jaj, hála neked legyűrte a pánikot! – Hátrébb húzódott, hogy rám nézhessen. – Nem is tudod, hogy milyen sokat segítettél! Haneul nem az a fajta, aki szereti kimutatni a gyengeségeit és a legvégsőkig próbál ura lenni önmagának. Nem is merek belegondolni, hogy mi lett volna, ha te sem tudsz érte menni! Jézusom, anyámék mit fognak szólni! Apu biztos kitekeri Sehun nyakát!

 - Hé, nyugi! Túl fogja élni Haneul. Csak kell egy kis idő neki. – Megsimogattam Hana arcát, aztán eszembe jutott, hogy mi is történt, míg vártunk. Hatalmas mosoly ült ki az arcomra, mire Hana felvonta a szemöldökét.

 - Ez nem épp vigyorogni való – dorgált meg, mire megráztam a fejem.

 - Nem, tényleg nem az, de nem is ezen mosolyogtam. Képzeld, beszélgettünk! Vagyis én voltam az inkább, aki beszélt, de azért ő is nagyon igyekezett.

 - Micsoda? – tátotta el a száját.

 - Az! Egy csoda! – Már szinte ugráltam örömömben. – Megkért, hogy tereljem el a figyelmét, én meg elkezdtem céges pletykákat mesélni neki, meg a gyerekkoromról, rólunk… aztán kérdezgettem, néha válaszolt…

 - Mit kérdeztél? – kíváncsiskodott, de türelmetlenül leintettem.

 - Azt mondta végül, hogy el tudna fogadni sógorának!

 Vigyorogva vártam a reakciót, ami beletelt néhány percbe, de végül felderült az arca.

 - Ez nagyszerű! – ölelt meg gyorsan, majd az ajtóhoz fordult. – Ne haragudj, de biztos végzett már a fürdéssel. Nem baj, ha ma vele alszom? Félek egyedül hagyni.

 Megráztam a fejem. Egy gyors csókot nyomtam a szájára, majd elváltunk.

 Vigyorogva mentem a szobámba, és addig mosolyogtam, míg el nem aludtam. Ha Haneul végre hajlandó lesz elfogadni, sokkal, de sokkal jobb lesz ezek után minden. Hana sem lesz olyan letört, és én is nyugodtabban veszem feleségül Hanat.

 Azonban másnap rájöttem, hogy túl sokat gondoltam bele Haneul mondatába. Túl naiv voltam.