Chapter 6

Ez a rész Chanyeol szemszögéből lett írva és még lesznek ilyenek, szóval ne lepődjetek meg. :) Remélem vártátok már a kövi részt és örültök, hogy most ilyen gyorsan megírtam nektek~ :3 Hehe~ Véleményeket szeretnék kérni, mivel Chanyeollal meggyűlt a bajom és tudni szeretném min javítsak ha legközelebb az ő fejével kell majd gondolkodnom... ><

Chanyeol POV

 A motoros a semmiből jelent meg előttem, teljesen szabálytalanul levágta a kanyart. Alig volt időm reagálni. A fék éles hangjától nem hallottam semmit, a szívem úgy zakatolt, majd ki ugrott a mellkasomból. Mikor megálltam, egy percig meg se bírtam mozdulni, csak markoltam a kormányt. Aztán feleszméltem, hogy a motoros még itt van és lehet, hogy meg is sérült. Azonnal kipattantam az autóból és sebes léptekkel megindultam, az immár két személy felé. Ketten voltak, és a lány sántított.

 - Jézusom, jól vannak?! – kiáltottam feléjük, mire a lány lassan megfordult. – Mégis mi a fe-

 A szavak megakadtak a torkomon, és csak tátogni tudtam. Megtorpantam. Ez mégis hogy lehet?

 - M-mindegy! – mondtam végül hangosan elmélkedve, amikor Haneul felém bicegett. Mellette, derekát átfogva, egy szőke srác segédkezett. Arca komoly volt, de aggodalom ült a szemeiben. – Szálljatok be. Elviszlek a kórházba.

 - Haneul… - szólalt meg ekkor a szőke. – Ki ő? Ismered?

 Haneul hallgatott, vívódott, miközben engem nézett, de egy sóhaj után a srácra emelte a tekintetét.

 - Ő Chanyeol…

 A srác ekkor alaposan végig mért. Az ellenszenvet még leplezni sem próbálta. Flegma. Ez a szó illett rá a legjobban. Már most idegesített, pedig még beszélni sem beszéltem vele.

 - Sehun… a motorral mi lesz? – kérdezte halkan Haneul hátra sandítva az említett járműre. – Nem hagyhatod itt.

 - Rendben leszel? – kérdezett vissza a srác, s arcvonásai megenyhültek, amint Haneulra pillantott.

 Kezdett nagyon irritálni, hogy úgy tesznek, mintha nem is lennék jelen, és nem hallanám a beszélgetésüket.

 - Chanyeol… nem hiszem, hogy elrabolna vagy ilyesmi. A kórházban találkozunk jó? – mosolygott rá Haneul nyugtatólag, mire a srác csak bólintott. Ezután rám nézett, de már kevésbé barátságosan. – Segítenél?

 Észbe kapva siettem mellé. Óvatosan átfogtam a derekát és az autóhoz vezettem. A srác tekintetét végig magamon éreztem, szinte lyukat égetett belém. Nem foglalkozva vele, beültem és elindultam a legközelebbi kórházba.

 Haneul meg sem szólalt mellettem, szemét az útra szegezte. Konok ellenszenve irántam még most sem enyhült. Jongin elmondása szerint ez a lány csupán a tekintetével képes elérni, hogy az emberbe fagyassza a szót. Az, hogy barátom ennyire féljen egy lánytól, azt elképzelni sem tudtam, de miután találkoztam Hana húgával, mindent megcáfolt. Elsőre aranyosnak tűnt, félénknek, de ahogy az eljegyzésen felkapta a vizet, majd minden egyes találkozásunkkor amilyen módon beszélt velem, kezdem megérteni Jongin félelmeit.

 A kórházba érve, azonnal elvitték megvizsgálni, de mielőtt röntgenre kísérték volna, megragadta a karom.

 - Ne hívj fel senkit! Ne szólj senkinek! Kérlek… - mondta, de azt a „kérlek”-et csak oda biggyesztette a végére.

 Nem tartottam jó ötletnek, de bólintottam. Van egy olyan megérzésem, hogy erre is lesz magyarázata… Mint minden másra is…

 Míg Haneult vizsgálgatták, próbáltam hasznossá tenni magam, és elintézni a papírokat, és persze a kórházi számlákat is. Míg ezzel foglalatoskodtam, befutott a szőke srác. Arca még mindig rideg, és lenéző volt, de nem is foglalkoztam vele. Nincs közöm hozzá…

 Fizetni készültem, mikor a szőke a karomra tette a kezét.

 - Majd én kifizetem – mondta és már vette is elő a pénztárcáját. Egyszerűen nem hagyhatom szó nélkül…!

 - Mégis miért-

 - Én okoztam a balesetet – nézett rám komor szemekkel, majd visszafordult a nőhöz.

 Pár pillanatig még ott álltam és néztem a srácot, de nem láttam ennek túl sok értelmét, ezért kerestem valami üres helyet. Nem sokkal később csatlakozott a srác is. Egy székkel odébb foglalt helyet mellettem. Csöndben meredtünk magunk elé, de engem kitartóan furdalt a kíváncsiság, így egy hirtelen pillanatban felé fordultam.

 - Honnan ismered Haneult? – kérdeztem homlokráncolva.

 A srác lassan felém fordította a fejét, a szemembe nézett, aztán unottan sóhajtott egyet.

 - Ez olyan információ, amit nekem nem áll szándékomban tudatni veled. Ha érdekel, kérdezd meg Haneult – morogta. – És ha lennél oly szíves nem bámulni…

 Felemelte a kezét, és tenyerét az arcához tette, hogy eltakarja magát.

 - Ch… - tettem karba a kezem.

 Ez a kölyök nagyon nem szimpatikus nekem… Arrogáns és… és beképzelt! Elkényeztetett kölyök! Ráadásul szemtelen is! Mi az, hogy nem mondja el nekem, hogy milyen kapcsolatban áll Haneullel? Milyen alapon titkolózik?!

 Egy jó darabig ott kellett főnöm a saját levemben, mire Haneul megérkezett. Kapott mankót, és begipszelték szinte az egész lábát. Az orvos miután eltűnt, úgy szívódott fel Haneul mosolya is. Komoran nézett hol engem, hol a szőkét, aki egy szót sem szólt, csupán összepréselt szájjal ült a műanyag széken.

 Haneul is letelepedett szembe velünk.

 - Sehun… - szólt a szőkének. – Miért fizetted ki a számlákat? Haza kellett volna menned…

 - A számlákat majd megbeszéljük, de nem gondolhatod komolyan, hogy itt hagylak ezzel az alakkal! – mutatott felém.

 - Yah! Lehetnél tisztelettudóbb! – háborodtam fel.

 - Elég! – emelte fel a hangját Haneul. – Sehun, te menj haza, majd beszélünk. Chanyeollal még beszédem van.

 A srác sértődötten ugyan, de szó nélkül felállt és elviharzott. Van egy olyan megérzésem, hogy ebből nagy veszekedés lesz köztük…

 - Chanyeol…

 - I-igen? – fordultam vissza Haneul felé.

 - Ne szólj erről, kérlek, senkinek ezután se – nézett a szemembe, de a tekintetében lévő… Nem is tudom minek mondjam. Amolyan elkeseredettség és kétségbeesés keveréke, talán. Viszont a mosolyt mindenképp az arcomra fagyasztotta. – Ha bármi kérdésed van, válaszolok rá, cserébe a hallgatásodért.

 - V-várj! – ráztam meg a fejem. – Ma majdnem elütöttelek, és azt kéred, hogy ne mondjam el senkinek? Azt kéred, hogy hazudjak?

 - Nem kell hazudnod – mondta kifejezéstelen arccal továbbra is. – Fogd rám, de semmiképp ne áruld el a ma történteket.

 - Miért ne? Mi miatt aggódsz Haneul? Tán a szöszi miatt? Vagy-

 - Sehunról nem tudhat senki. Neked se kellett volna –hajtotta le a fejét.

 Nekem se…?

 - Ki neked Sehun? – tettem fel azt a kérdést, amire már egy ideje kíváncsi vagyok.

 Haneul nem válaszolt azonnal. Az agyam különféle rémképeket vetített le. Talán bajban van? Adósságba keveredett? Az a Sehun gyerek zaklatja? Zsarolja?! Egyre jobban kezdtem aggódni, mire Haneul elpirult arccal nézett rám. A szívem egy ütemet kihagyott…

 - Sehun… a kamu pasim… - dadogta zavartan.

 - Mi?! – Olyan érzésem volt, mintha fejbe vágtak volna. Nagyon erősen. – Na jó! – álltam fel és idegesen a hajamba túrtam. – Most hazaviszlek, és útközben szépen elmagyarázod, mi folyik itt, oké?

 Szó nélkül bólintott, és míg kiértünk az autóhoz, csendben maradt. Én addig rendeztem nagyjából kusza gondolataimat. Mikor elindultunk, sem szólalt meg Haneul, és már engem kezdett idegesíteni a csönd.

 - Várom a magyarázatot, Haneul! – hangom akaratlanul is ijesztő tónust vett fel, és a szemem sarkából láttam, hogy Haneul összerezzen. Felsóhajtottam. – Ne haragudj…

 - Nem… Ezt megérdemeltem – mosolyodott el idegesen. – Csak tudod, elég nehéz… De lebuktam – sóhajtott fel és nevetve kezdett bele a mesélésbe.

 Direkt nem mentem gyorsan, és mire végzett, már a házuk előtt álltunk. A dolgok, amiket elmondott, fölkavart, de valahogy szánalmat is éreztem Haneul iránt. Tényleg ennyire utálja Jongint?

 - Nem akarlak kioktatni, mivel nem sok közöm van hozzá, de figyelmeztetlek – mondtam a lépcső aljáról, mikor Haneult kisegítettem a kocsiból és fölkísértem az ajtóig. – Ennek nem lesz jó vége.

 - Köszönöm, Chanyeol – mondta, és némi hálát véltem felfedezni a hangjában.

 Félmosolyra húztam a számat és akaratlanul is örültem a felmerült helyzetnek.

 - A hallgatásomért cserébe viszont… - fordultam még vissza Haneulhoz. – Várlak Kim mamamáéknál!

Chapter 5

Sehunnal miután kiegyeztünk, megbeszéltük a részleteket is, és hogy vészhelyzetek esetén mit kell tennie. Büszke voltam magamra, amiért ilyen pontos tervet dolgoztam ki. Néha úgy éreztem, mint a mesékben az ármánykodó banyák… Csak szebb vagyok náluk.

 Subinnel is közöltem a fejleményeket, és túlzott élénkséggel fogadta azokat. Az egyetem nem épp halk folyosóin is szinte csak az ő lelkesedő visításait lehetett hallani, na meg az én pisszegéseimet.

- Akkor ti Sehunnal együtt vagytok most? – kérdezte meglátva a szőkét.

 - Mondjuk azt, hogy én az ő barátnője vagyok, de… ő nem a pasim… - mélyedtem a gondolataimba, miközben Sehunt vizslattam homályos tekintettel.

 - De ennek semmi értelme! – fakadt ki Subin is, mire én is helyeslőn bólogattam.

 - Minek nincs értelme? – csatlakozott Sehun, majd összekulcsolta a kezünket.

 Kissé feszélyezett a közvetlensége, és még kényelmetlen volt mellette lennem ilyen formában, de nem ellenkezhettem.

 - Annak… vagyis ennek nincs! – mutatott kettőnkre Subin.

 - Ó, dehogynem! – vigyorodott el gonoszul Sehun. – Én kaptam egy barátnőt, Haneul meg megvalósíthatta a tervét. Minden szép és jó!

 - Már megbocsáss… - tette csípőre a kezeit barátnőm és nézett barátom szemeibe. – Ezzel itt – mutatott végig Sehun testén, - bármilyen barátnőt szerezhetsz magadnak, akár hetente. Te meg – mutatott ekkor rám, - elképesztően buta vagy, hogy ilyeneken agyalsz. Én a helyedben megbarátkoznék nővéred vőlegényével. Fölöslegesen okozol magadnak fájdalmat…

 Subinnek ismét igaza volt, és ismét az érzékeny pontomra tapintott. Elengedtem Sehun kezét és bementem az előadóterembe, ahol a következő órám lesz. Még hallottam Sehunt, amint lehordja barátnőmet. Nem akartam most erről tárgyalni, így két ismerősöm közé ültem. Az óra végéig magamon éreztem Sehun tekintetét, már alig vártam, hogy vége legyen.

 Azonban újdonsült barátomnak megmutatkozott egy újabb oldala. Órák után csöndben hazavitt, nem tett említést a terveimről, semmilyen utalást nem tett a Subinnal való társalgásra. A házunk előtt azonban felsóhajtott. Leállította az autót és szembe fordult velem, már amennyire engedte a belső tér és az ülések.

 - Remélem, nem dobsz azok miatt, amiket Subin mondott…

 - Nem fordulok vissza – ráztam meg a fejem, majd elmosolyodtam, bár keserűen. – Talán félsz?

 Sehun erre csak felnevetett. Kezeit a kormányra tette, erősen megmarkolta, s ismét felkacagott.

 - Minek hazudjak? Én ezt élvezem – nézett a szemeimbe. Íriszei csillogtak, és olyan élvezettel teltek voltak, hogy egy pillanatra megijedtem.

  - Örülök, hogy nem unatkozol – húztam föl az orrom sértődötten és már szálltam volna ki.

 - Várj, majd é-

 - Ki ne szállj! – kiáltottam rá rémülten.

 - Miért? – húzta fel az egyik szemöldökét.

 - Nem akarom, hogy meglássanak. Most még nem…

 - Á, szóval tabu vagyok a családod számára – dőlt vissza, de már nem nézett rám.

Bántott, egy picikét, hogy nem mutathattam be anyuéknak, de az csak bajt okozna… De miről is beszélek én?! Hisz Sehun csak egy kamu pasi! Emlékezz, Haneul! Semmi érzelgősség! Semmi…

 Oldalra pillantottam. Sehun még mindig nem nézett rám. Előre meredt, de teljesen máshol járt gondolatban. Ajkait szorosan összepréselte, homlokát erősen táncolta. Ismét az a mogorva, pénzes diákká vált, mint mikor először megpillantottam. Neki ez a páncélja… 

 Nem egészen értettem, hogy miért tettem meg. Talán a lelkiismeretem sarkallt rá, vagy csupán Sehun miatt, vagy egyszerűen a kémia van rám hatással… Nem tudom. Mielőtt belegondolhattam volna, a kezem végig simított a karján, majd gyengéden az arcára tettem, mire felém fordult. A szűk hely korlátozta a nagyobb mozgásokat, de át tudtam hajolni az ő részére és ajkaimat az övére tapasztottam.

 Éreztem, hogy meglepődött, de pár pillanat múlva ajka ellazult és együtt mozgott az enyémmel. Kezét a kormányról a vállamra vezette, majd a nyakamra, úgy húzott még közelebb magához. Én a mellkasán támaszkodtam, s egy kis idő múlva lihegve váltunk el egymástól.

 Megköszörültem a torkom.

 - Azt hiszem, be kellene már mennem… - suttogtam. A hangom olyan gyenge volt, hogy hangosabban nem is ment volna. Sehunnak is ilyen problémája lehetett, mert csak bólintott.

 Még egy gyors puszit nyomott a számra mielőtt kiszálltam volna. A lépcsőn állva megvártam, míg elhajt, csak utána mentem be a házba. Az előszobáig jutottam el csak nyugodtan. Ott nővérem támadt le egyből.

 - Ki volt az? – tette csípőre a kezét és nézett rám dacosan, akár egy öt éves kislány.

 - Csak egy ismerősöm…

 - Ahha… És miért ültél ilyen sokáig a kocsijában?

 - Úristen, Hana! Te leskelődsz utánam?! - néztem hitetlenül nővéremre, beledermedve a cipőhúzásba.

 - Igen, mert furcsán viselkedsz! Mostanában mindig ugyan azzal a kocsival jössz haza! A hétvégéket is máshol töltöd! Aggódom érted! – fakadt ki. Karjait maga mellé ejtette.

 - Semmi okod rá –rúgtam le végül a cipőmet és trappoltam be.

 - Haneul! Talán pasid van? Vagy valami baj van a suliban? Haneul! – jött utánam. Éles hangjára a szüleim is kidugták az orrukat.

 - Mi van lányok? Mi ez a hangzavar? – kérdezte anyu a konyhából kijőve.

 - Hana rémeket lát, miközben leskelődik – közöltem velük, majd a szobámba iszkoltam.

 Nővérem az este folyamán nem zavart többet, sem a szüleim. Tudtam, hogy előbb-utóbb bekövetkezik, de hogy ilyen gyorsan gyanút fognak, azt nem hittem volna. Sehunnak küldtem sms-t, hogy ne jöjjön értem többet autóval, mert csak tovább adnám a lovat a családom esztelen feltevései alá.

 Az elkövetkezendő napokban Sehun nem is jött az autójával. Helyette a motorjával furikázott. Mikor reggel megláttam, nem sok kellett, hogy hanyatt vágjam magam a lépcsőnkön. Éreztem, hogy figyelnek bentről, de ignoráltam őket.

 - Jó reggelt! – köszöntött Sehun és már vette volna le a sisakját, de gyorsan lefogtam a két kezét.

 - Elment az eszed?! – sziszegtem. – Ha leveszed, meglátnak!

 - Jól van! – vágott egy fintort heves reakciómra, és a kezembe nyomott egy másik bukót. – Vedd fel és menjünk.

 A hét különösebb bonyodalmak és miegymás nélkül telt. Az egyetemen hozzá szoktam az égető tekintetekhez, amiket kapok, mikor Sehunnal végig vonulok a folyosókon. Subin bocsánatot kért a fecsegő szája miatt és többet egy szót se ejtett az otthoniakról. Már kezdtek feltűnően jól telni a napjaim, ami aggodalommal töltött el. Gyanúm hamarosan be is igazolódott.

 Pénteken, késő délután, miután sikerült kijutnom a suli épületéből, felpattantam Sehun mögé a motorra és indultunk haza. A megszokottól valamivel gyorsabban mentünk, ezért erősebben is kapaszkodtam, miközben magamban fohászkodtam, hogy épen hazaérjünk. Isten nem szerethet mostanában, ugyanis az egyik kanyart Sehun rövidebbre fogta, és sikeresen jöttek velünk szemben. Az autó visszapillantó tükre beleakadt a térdembe, ami kibillentette Sehunt az egyensúlyából, de valahogy sikerült megállnia. Mögöttünk az autós szintén fék csikorgatva állt meg.

 - Haneul, jól vagy? – kapta le a fejéről Sehun a bukót azonnal, míg én leevickéltem mögüle.

 - Nem teljesen, de még élek – nyöszörögtem, mert a térdem iszonyatosan fájt.

 - Be kell mennünk a kórházba azonnal. Tudsz járni egyáltalán? – guggolt le elém, hogy szemügyre vegye a végtagom. Ujjait finoman hozzá érintette, mire felszisszentem. – Bedagadt.

 - Jézusom, jól vannak?! – ért ide az autós is. – Mégis mi a fe-

 Chanyeol hatalmas szemei még nagyobbakká váltak, mikor szembe fordultam vele.

 Túl gyanús volt nekem ez a hét…

Chapter 4

Hazafelé menet beavattam a fontosabb „részletekbe” újdonsült cinkostársamat. Sehun nem volt elragadtatva a történetemért, de ez engem már egy cseppet sem zavart, hisz nem ő az egyetlen, aki buggyantnak néz.

 - Én nem akarok belefolyni a kis családi drámádba – húzta fintorba a száját, mikor leparkolt a házunk előtt.

 - De ezeket fontos tudnod, ha esetleg muszáj lesz bemutatnom téged, bár nem a közeljövőben terveztem.

 - Szóval akkor haza se fogsz hozni… - tekintett rám, és szemében számomra ismeretlen fény gyúlt. Látszott rajta, hogy kezdi megbánni, hogy belement a játékba.

 - Látom, nem tetszik… - sóhajtottam reménytelenül. – Végül is nem muszáj… egy ágyast bárhol fel tudsz szedni barátnő címen, és akkor nem kell az én „problémás” életemmel foglalkoznod.

 Mondandóm végén ki készültem szállni az autóból, de Sehun megragadta a karomat és maga felé fordított. Az ujjaim lecsúsztak a kilincsről.

 - Egy: nem ágyast keresek magamnak. Kettő: csupán számomra érthetetlen, miért akarod kiutálni a srácot a nővéred életéből. Ezzel boldogtalanná teszed nővéred, aki, elmondásod szerint, sokat ad a te véleményedre és érzéseidre. Belegondoltál már mennyire esik ez neki rosszul?

 Sehun igen érzékeny pontra tapintott, és be kellett látnom, hogy igaza van. Persze ezeket én is tudtam, csak nem akartam tudomásul venni a szemem előtti tényeket. Ezzel a cirkusszal csak tönkre teszek mindenkit.

 Felsóhajtottam és kissé ingerülten rántottam ki a karomat a markoló kézből.

 - Jelenleg dobtam a piperkőc-projektet. Most fontosabb az, hogy a colost ne tudják a nyakamba varrni…

 - Erre kellek én, mi? Hogy kitúrjam az óriást, majd engem is dobsz, miután tiszta lesz a levegő. – A hangjából csak úgy sütött a gúny.

 Lehunytam a szemeim, és próbáltam nem kiakadni, hisz igaza volt, de én ezt el is mondtam neki.

 - Tudod, a pénztártól való távozás után nem szokás reklamálni. Én mondtam, hogy csak egy „kamu” pasi kell nekem, amivel ki tudok bújni a családi összejövetelek alól. Ha nem tetszik, hát menj. Majd megoldom.

 Most nem hagytam, hogy visszarántson, kiszálltam az autóból és bementem. Se szó, se beszéd, feltrappoltam az emeletre a szobámba. Bezárkóztam, és ültem is a gépem elé, hogy közöljem barátnőmmel, hogy soha többé nem beszél rá ilyenekre. Még mielőtt bekapcsolt volna a laptop, megcsörrent a telefonom. Megnyitottam az üzenetet, amit Sehun küldött.

 „Holnap délután 4kor várlak a X kajáldában.”

 Idegesen szusszantam egyet. Sehun egy igazán makacs ember… akárcsak én…

 Másnap reggel nővérem rontott be a szobámba és felforgatta a szobám, majd kiment. Aztán jött anyám, majd apám rázott ki az ágyból, no meg álmaimból. Megreggeliztem, felöltöztem, és még csak tizenegy órát mutatott az óra.

 - Haneul! Ma el tudsz jönni velem vásárolni? Semmi jó göncöm nincs, és holnap mennem kell Kim mamával ebédelni! – huppant mellém.

 - Bocs, de programom van – feleltem unottan. – Menj valamelyik barátnőddel…

 - Jól van! Akkor felhívom Jaeah-t! – morgolódott és ott is hagyott.

 Anyám telepedett ekkor mellém kávéval a kezében.

 - Ma is mész? – kérdezte nyugodtan.

 - Igen, és nem tudom mikor jövök, de a telefonom még mindig működik.

 - Jó. Azért sötétedés előtt érj haza.

 Bólintottam, majd felmentem átöltözni. Ha most elindulok, akkor lesz időm magamnak is nézelődni. Meg elég messze is van az étterem, és jobb feltérképezni a menekülési lehetőségeket előre. Nehéz lesz Sehunt meggyőznöm az igazamról. Engem is furdal a lelkiismeretem, meg ha úgy vesszük, ez a  barátnősdi is elég fanyar ízt hagy a számba. Nem szeretem kihasználni az embereket ilyen szinten, viszont Chanyeoltól csak így tudok megszabadulni.

 A sétányon haladva, betértem egy-egy kisebb boltba, hogy elüssem az időt, de eszem ágában sem volt venni bármit is. Csak elsétálgattam, közben erősen koncentráltam, hogy üres maradjon a fejem. Jongin-, és Chanyeol-mentes gondolatok… kész felüdülés lenne számomra!

Egy váll rántott vissza a jelenbe, majd sűrű bocsánatkérések záporába tértem magamhoz rendesen.

 - Nagyon sajnálom kisasszony! – A mély, ismerős hang, ledermesztett.

 - Chan…yeol? – meredtem az óriásra.

 - Nahát! Haneul-shi! – vigyorodott el hirtelen, és már nem törte magát, hogy elnyerje a bocsánatomat.

 Most nem volt rajta a megszokott öltönyös viselete. Egy egyszerű farmer-poló együttes volt rajta, ami imponált is volna, ha nem ismerném. Mint kívülállónak, bejön, de így, nem akarok semmiféle kapcsolatot.

 - Ez aztán a véletlen! Nem hittem volna, hogy összefutunk, de örülök, hogy látlak – mondta tovább a magáét. – Tegnap nem volt alkalmunk találkozni.

 - Nem is lesz – néztem rá összevont szemekkel. Túl sok időt nem akarok vele tölteni, hisz az elkerülése lenne most a lényeg. – Minden jót!

 - V-várj, Haneul-shi! – megragadta a vállamat, és elém lépett. – Kim mama viselkedéséért elnézést akartam kérni. Tudom milyen kellemetlen ez neked, és hidd el, nekem is. Már beszéltem vele, de nem állítom, hogy felhagy… velünk…

 Ideges mosolya valamiképp enyhített a bennem lévő utálaton és más negatív érzelmeken, de Isten ments, hogy most engedjem vissza a védőfalakat.

 - Ez kedves volt tőled, de elfoglalt vagyok jelenleg. Találkozóm van, ha megbocsájtasz…

 - Ó, persze… - bólintott, és ismét édesen mosolygott rám, ahogy eddig mindig is tette…

 Az órámra pillantva megszaporáztam a lépteimet. Az étterem még messze volt, az óra pedig fél négyet mutatott. Nem is értem, miért kell nekem menni, mikor ő akar velem beszélni. Bár ennyit igazán elnézhetek, ha már kihasználom őt…

 Mikor odaértem a kajáldába, már jócskán késésben voltam, de Sehun nem keresett, hanem ott várt egy asztalnál, karba tett kezekkel és azzal a tipikus lenéző tekintettel bámult kifelé. Az ajtóban megtorpantam egy pillanatra, de egy félénk mosolyt követően odamentem hozzá.

 - Sajnálom, hogy késtem! – hajoltam meg előtte. Ha már lúd, legyen kövér…

 - Ülj le… - morogta. A hangja igen barátságtalan volt.

 Zokszó nélkül leültem vele szemben, és vártam. Hogy mire, fogalmam sem volt. Minden bátorságom és határozottságom eltűnt, amint beléptem ide. Pedig mindent elterveztem…

 - Ne vágj ilyen beszari fejet! – húzta ekkor félmosolyra a száját. – Bár nagyon aranyos vagy, de… beszélnünk kell.

 - E-ez… - Elpirultam. Sehun teljesen átlát rajtam…

 - Még mindig azon az állásponton vagyok. A véleményem ugyan az, de már megegyeztem veled, és nem olyan ember vagyok, aki meghátrál. A fogadás áll. Csupán ennyit szerettem volna – mosolygott rám.

 Lesütöttem a szemeimet és a könnyeimmel küszködtem. Tudom, hogy amit teszek, az nem jó. Sehun bűntudatot akar ébreszteni bennem, de minek? Hisz abból van elég már. Így is szarul érzem magam, nem kell, hogy mások is az orrom alá dörgöljék…

 - Haneul mi-

 Feltartottam a kezem, ezzel elhallgattatva.

 - Egy pillanat. Hagy szedjem össze magam… - sóhajtottam fel.

 - Szóval ez a helyzet – hajolt közelebb Sehun és próbált a szemembe nézni. Szinte már az asztalon hasalt. – Haneulnak vannak érzései!

 - Már hogyne lennének! – kaptam föl a fejem. – Nem vagyok egy fadarab! Ennyire érzéketl-

 Hirtelen hajolt közel és csókolt meg ismét. A pír enyhe kifejezés lenne. Ami az arcomat elöntötte, vetekszik a legpirosabb paprika színével. Az önelégült vigyor, ami pedig az ő arcát tarkította, a szemtelenül bámuló szemei, ki tudtak volna kergetni a világból.

 - Ha érzéketlen lennél, most nem így reagáltál volna – utalt a piros színemre, majd egy jót kuncogott. – Akárhogy is, elkezdtük ezt a játékot.

 Némán tátogtam, és csak ráztam a fejem. Az orrnyergemhez kaptam és szorosan összeszorítottam a szemeimet.

Nagyon rossz emberrel kezdtem el ezt a játékot…

Chapter 3

Tekintettel arra, hogy most nem leszek egy kis ideig, felraktam a folytatást! Jó szórakozást!
És kérhetnék véleményeket? Mi tetszett, mi nem, vagy az lett amit vártatok, vagy meglepődtetek? Írjátok le! :D Előre is köszönöm mindenkinek! ^.^

 Kim mama nagyon az idegeimre ment. Félreérthetetlenül össze akart boronálni Chanyeollal. Őszintén szólva, az egyetlen, akinek ezzel bármiféle ellenvetése volt, egyes egyedül én voltam! Erre a problémára pedig sürgősen megoldást kellett találnom. Persze megpróbáltam beszélni a másik érintettel is, de az mintha nem is hallana. Pedig van akkora fülkagylója, hogy a hangokat problémamentesen kellene, hogy szállítsa!

 Barátnőmet is beavattam, aki szokása szerint próbálta a pozitív oldalát megfogni a dolgoknak, de én hajthatatlan voltam. Az egyetemen lehettem csak felszabadult, de sajnos most is az otthoni eseményekre terelődtek minduntalan a gondolataim. Már az órákon is nehézkesen tudtam figyelni, ami nem jellemző rám.

 Két óra között, míg barátnőmmel leguríthattuk a koffeinadagunkat, próbáltunk valamiféle tervet kieszelni.

 - Mi lenne, ha keresnél magadnak pasit? – húzta föl egyik szemöldökét Subin. – Egy foglalt lányt csak nem hoznak össze egy másik pasival!

 - Nem tudom… - húztam el a szám. – Semmi kedvem most egy újabb párkapcsolatba bonyolódni… Elég bajom van anélkül is…

 - Nem kell rögtön párkapcsolatra gondolni! Keress egy srácot, és kérd meg, hogy játssza el a pasid. Néha-néha elhívod magadhoz, amúgy meg nem kell vele még szóba se állnod.

 - Nincs ilyen pasi! Szerinted egy kamu kapcsolat kinek lenne hasznára rajtam kívül?

 Kérdésemre csak egy vállrándítást kaptam válaszul.

 Sajnos nem haladtunk ettől többre, de Subin megígérte, hogy körbeszaglászik az egyetemen potenciális egyedet keresni. Nem reménykedtem egy percig se, hogy talál. Másnap ismét agyalva viharoztam be a kapun, mint tegnap reggel is. A bejáratnál barátnőm várt izgatottan, majd amint odaértem félrehúzott egy sarokba ahonnan a többi diákot is láthattuk.

 - Marha nagy mázlista vagy! – ujjongott vidáman barátnőm, tekintetével a beáramló tömeget figyelve. – El sem hiszed, hogy miket derítettem ki tegnap!

 - Ez mind szép és jó, de mi lenne, ha ezeket velem is tudatnád, hátha én is ilyen vidám leszek tőle – szúrtam közbe unottan.

 - Lehangoló vagy – biggyesztette le ajkait, de hamar felcsillantak a szemei és belekezdett a regélésbe. – Tegnap megtaláltam neked a tökéletes srácot. Állítólag ő is a mi szakunkon van, bár nem rémlett az arca… De! És most kapaszkodj meg! Az a hír járja, hogy nem hajlandó semelyik lánnyal se randizni, kivéve egyet.

 - Ez nekem miért is jó?

 - Mert a kivétel te vagy, Haneul – nézett rám azzal a „ezt neked is tudnod kéne” nézésével.

 - Ó… - lepődtem meg, de hamar kétségeim támadtak. – De ez…abszurd! Ennek semmi értelme! Eddig észre sem vettem ezt a valakit! Most meg hirtelen kiderül, hogy belém van zúgva?

 - De van, ha az illető eddig nem ide járt… Nemrég jelentkezett ide – s lehalkította a hangját. – A szülei dúsgazdagok!

 - Bánja a görcs, hogy mennyi van az apja bankszámláján, vagy az övén. Csak ne legyen seggfej!

 - Ott! – kiáltott fel halkan, de elég határozottan, hogy odakapjam a fejem amerre mutatott.

 A távolban egy magas, szőke fejű srác épp utat tört magának a tömegben. Arcán a felsőbbrendűség csak úgy világított. Egyből elment a kedvem tőle. Heves fejrázással utaltam is rá, de Subint nem hatotta meg.

 - Ő az egyetlen, aki vállalná az alkalmi pasi szerepét, de még ez sem biztos! És ki tudja? Lehet, hogy egy lágyszívű férfi lakozik benne!

 - Ébredj, Csipkerózsika! Csak rá kell nézni az arcára! Ez az embereket alantas, csótányokhoz hasonlatos lénynek nézi! – tettem karba a kezem. – Akkor inkább tovább ellenkezek a piperkőc anyjával…

 - Te tudod, hisz annyira szereted azt a családot, nem? És persze, hogy milyen jó lenne, ha te is a család részévé válnál, noha a fiú nem is vérrokona Kiméknek…

 Subin tudta a jelenlegi gyenge pontomat, és ez nem azt jelenti, hogy feladom az elveimet, de be kell látnom, hogy ha meg akarok menekülni ettől az egész rémálomtól, akkor muszáj lesz beszélnem a sráccal.

 - Mi a neve? – sóhajtottam fel.

 - Oh Sehun – kuncogott fel barátnőm.

 Egész nap azon agyaltam, hogy miként vezessem fel a tervem Sehun számára. Szememmel mindig nyomon követtem, és próbáltam kiszúrni a legalkalmasabb pillanatot, de mindig voltak körülötte. Többnyire lányok…

 Barátnőm is próbálkozott, aztán délután kifele menet a kapuban Sehun megragadt a semmiből és félre húzott. A szívem kihagyott vagy két ütemet, mire föleszméltem és azonosítani tudtam az elrablóm.

 - Te vagy Oh Haneul? – kérdezte kissé pöszén, tekintetét az enyémbe fúrva.

 - I-igen… - dadogtam zavartan. Szemei enyhén megijesztettek…

 - Üdv – mosolyodott el hirtelen. – Hallottam, hogy van egy lány, akinek a neve szintén Oh, mint nekem. Szerettem volna találkozni veled már régóta, de mindig elkerültük egymást.

 - Ja, hogy… ez… - pislogtam a hirtelen hangulatváltozásán. – Vagyis, örvendek, de…

 - Merre laksz? – kérdezte még mindig mosolyogva.

 A hátam mögé mutatva böktem a jó irányba.

 - Szuper, én is arra megyek, elkísérlek egy darabon, ha nincs ellenedre.

 Az út során be nem állt a szája, és nekem is hamar megeredt a nyelvem. Végig a reggeli beszélgetésünk járt a fejemben barátnőmmel. De mégsem közölhetem vele most rögtön!

 Ezért beütemeztem ezt a kis sétát. Minden nap, órák után megvártuk egymást és hazafelé menet beszélgettünk. A hét hamar eltelt, és a hétvégém pihenéssel akartam eltölteni, de péntek este, hazafelé menet Sehun megállt előttem és komoly tekintettel meredt rám.

 - Haneul-shi… Van kedved holnap velem tölteni a délelőttöt?

 Beleegyeztem, mert egyrészt, akkor nem kell Kim mamáéknál töltenem a drága időmet, és legalább közelebb kerülök a tervem felvezetéséhez is. Gondosan elterveztem, kigondoltam a szavakat, hogy mit mondjak, beszéltem barátnőmmel is, és másnap izgatottan vetődtem a szekrényembe, hogy valami elfogadható göncöt akasszak magamra. Miután sikerült kiválasztanom a megfelelő öltözéket (ami egy csőszárú farmert és egy lazább pólót jelentett), közöltem anyámékkal, hogy ma ne számítsanak rám, és már ki is léptem a házból. Az út szélén egy autó parkolt, fogalmam sincs milyen márkájú, sosem értettem az autókhoz, de lerítt róla, hogy egy ilyet beszerezni drágamulatság ám. Sehun az oldalának dőlve várt, feltehetőleg rám. Amint meglátott egy mosoly suhant át az arcán.

 - Jó reggelt! – üdvözölt miközben kinyitotta az kocsi ajtaját számomra.

 - Neked is – viszonoztam, s beültem az anyósülésre. Mikor ő is beült és beindította az autót, ami halkan dorombolni kezdett, kíváncsiskodni kezdtem. – Hová fogunk menni?

 - Ide-oda – villantott rám egy félmosolyt, s elindult.

 Be kellett látnom, még ilyen rövid időn belül is, hogy Sehun nagyon jó haver. Pont. Csak is haverként voltam képes rá tekinteni. Sem kinézetre, sem jellemre nem volt az esetem. Barátként viszont elfogadtam.

 Ez az „ide-oda” a mozi és étterem együttest foglalta magába, noha az étterem sem a hagyományos formájában valósult meg. Egy parkban hamburgert enni, majd kacsákat etetni nem épp egy étteremben megvalósult esemény. Bár értékeltem Sehun törekvéseit, hisz nem az a fajta nő voltam, aki mindenképp a csillogást részesítette előnyben. Persze belőlem sem veszett ki a romantika, érző lélek vagyok, még ha nem is mindig látszik rajtam. Ne a külső alapján ítélj! És pont ez a mondás volt a felelős a lelkiismeret-furdalásomért. Sehun ugyanis egy rendes gyerek volt, rossz mimikával. Amekkora felsőbbrendűséget lehetett leolvasni kívülről az arcáról, olyan kedves volt belül.

 A parkban ültünk és beszélgettünk, és határozottan éreztem közeledését, no meg a hátam mögött pihenő karját sem tudtam teljes mértékben ignorálni. Rámenősége érthető volt, hisz minden bizonnyal barátNŐT keresett bennem, nem pedig barátot. Ezzel tisztában voltam.

 - Játszunk tiszta lapokkal, Sehun. – hagytam el a tiszteletjelzőt direkt. – Te nyílván nem barátkozni akarsz velem.

 Szája széle mondatomra felfelé görbült, majd felkuncogott.

 - Szerintem nekem eléggé tiszták a lapjaim, de a tieidet nem látom. Beavatnál? – nézett a szemembe.

 - Nekem szükségem van egy pasira, de nem egy párkapcsolatra.

 - Mi a különbség? – vonta fel egyik szemöldökét.

 Halkan felnevettem.

 - Hatalmas a különbség! Csupán kifogás lenne, egy kamu kapcsolat, amit beadhatok a szüleimnek, hogy megússzam a jövendőbeli rokonaim látogatásait.

 - Á, szóval csak kihasználnád – nevetett fel keserűen. Nem ízlett neki a tervem. – És ezzel mit nyerne a pasi?

 - Mit kér érte cserébe? – néztem végül én is a szemébe.

 - Ami megillet egy rendes pasit egy párkapcsolatban. Se több, se kevesebb.

 - Rendben. De semmi érzelgősség, oké? – nyújtottam a kezem felé.

 Sehun megragadta, majd magához rántott, és a számra tapasztotta ajkait. Egy gyors, pecsétszerű csók volt, de még így is meglepődtem és talán még el is pirultam.

 - Hazaviszlek – mondta végül, pimasz mosollyal az ajkain.

Chapter 2

Az eljegyzési patyn eszméletlenül sokan voltak. Én pedig köztudott, hogy utálok tömegben lenni, főleg, hogy nem sokat ismerek belőlük. Plusz a sok-sok beszéd, amit tartottak… Kimerített. Jobbára öcsémmel trécseltem, de mellőle is elrángatott Hana. Végig hurcolt egy halom emberen, míg én ott botladoztam, és letáboroztunk Jongin mellet. Pontosabban ő. Én nővérem és egy igen magas ember közé ékelődtem. Amilyen kicsire csak tudtam, összezsugorodtam.

 - Haneul-shi, bemutatnám egy nagyon jó barátom. Ő lesz a vőfély – mondta mosolyogva a magas emberre mutatva.

 Oldalra fordítva a fejem, szépen felvezettem a tekintetem az illető arcára, aki a magasból vigyorgott rám, míg elálló fülei fel nem tűntek. Hatalmas szemeket eresztve bámultam rá, és éreztem, hogy enyhe pír szökik az arcomra. Azonnal leszegtem a fejem.

 - Öhm… Haneul… - simította meg a karom nővérem. – Minden rendben?

 - Igen… - szóltam halkan.

 - Akkor kérlek, illedelmesen köszöntsd. Elég rémült fejet vág – nevetett fel halkan.

 - Jah… izé… Hello, Oh Haneul vagyok, a menyasszony húga – hajoltam meg enyhén, de nem néztem az arcára.  Már csak azt kéne…!

 - Üdv, Haneul-shi! Park Chanyeol vagyok, a vőlegény fogadott bátyja – érkezett a kissé ideges válasz. Mély hangja megijesztett először, majd elismerően bólintottam egy apróbbat.

 Nővérem felé fordultam, aki vigyorogva nézett rám. Csillogó szemei rosszat sejtettek velem, de mire észbe kaphattam volna, már meg is ragadta Jongin karját.

 - Jongin, nézd! Neki feltétlenül be szeretnélek mutatni – mutatott egyik kedves rokonunkra. – Gyere gyorsan!

 S ezzel el is tűntek a tömegben.

 - Úgy látszik magunkra maradtunk – nevetett fel Chanyeol még mindig szokatlan és kellemes mély hangján. – Jongin mesélt rólad, bár nem valami sokat.

 Erre felkaptam a fejem. Rólam? Mégis mi jogon beszél rólam másoknak Jongin? Beszéljen a leendő feleségéről!

 - Valóban? – pillantottam fel ekkor dühösen. – Bármit is mondott, felejtsd el. És ha lehet, ne rólam trécseljetek szabadidőtökben.

 Azzal elindultam, de megragadta a karomat és maga felé rántott. Mérgesen ellenkeztem, de egy 180 centis férfi ellen én a röpke női termetemmel, no meg fizikumommal mit érek? Mintha a bolha akarná a macskát a hátán hordani…

 - Ne haragudj, Haneul-shi – mosolygott rám törhetetlenül. – Jongin pont ezt mesélte. Hasonlítasz egy sündisznóra.

 - E-egy s-sündisznóra?! – tátogtam felháborodottan. Megrántottam a karomat, de nem eresztett még mindig. – Ugye tudod, hogy egy zsúfolt helységben vagyunk, tele emberekkel, és ha sikítok, mindenki látni fogja-

 - Haneul! – kiáltott fel nővérem, miközben felém tipegett. – Chanyeol-shi, ne haragudj, de szükségem van a húgomra.

 - Á, csak nyugodtan. – engedte el a karomat az óriás.

 - Hana, én most megmondom, nem jövök többet ilyen eseményre! – puffogtam, miközben Chanyeolt méregettem magam mellett. – Manapság egyre több a modortalan ember…

 - Hogy mondhatsz ilyet? Chanyeol, kérlek, nézd el Haneul mogorva viselkedését. Nem mindig ilyen ám! Nagyon aranyos is tud lenni, ha akar – mosolygott jó kerítőnő módjára, majd elvonszolt mellőle.

 Egy csendesebb sarokba magával húzott, majd haragos tekintettel csípőre tette a kezét.

 - Igazán abbahagyhatnád a hülyeségedet! Chanyeol nagyon kedves és jól is néz ki, miért kell így viselkedned? – hadarta el hihetetlen gyorsan. Miután nem óhajtottam válaszolni neki, csak felsóhajtott. – Tudod mit? Nem érdekelsz. Csináld csak tovább…

 Azzal otthagyott. Ilyenkor érzi azt az ember, hogy egy hatalmas barom volt. Én éppenséggel nem ezt akartam elérni, hanem… Nem is tudom. Igazából Chanyeolra fölösleges bárminemű energiát is pazarolnom, így ez a mostani viselkedésem tényleg értelmetlen volt. Nehezen, de el kell ismernem, hogy hibáztam…

 Körültekintettem a helységben, hogy megkeressem, és még az volt a szerencsém, hogy elég egy toronymagas, elálló fülű, vigyorgó fejet keresnem, amit nem nehéz megtalálni, még ekkora tömegben sem. Amint kiszúrtam, elindultam célirányosan, de ebben az emberáradatban nehéz eligazodni. Mikor végre kilyukadtam a közelében, megtorpantam és idegesen álldogáltam nem túl messze.

 Mit kellene, hogy mondjak? Vagyis nyílván csak oda kell mennem és egy „Bocsánat” épp elegendő lesz… De akkor miért érzem ennyire zavarban magam? Miért ilyen nehéz ezt megtenni… Ráadásul pont Jonginnel kell társalognia? Elég kellemetlen lenne előtte a „jó kislány” énemet mutogatni. Elég, ha én tudok erről a képességemről, no meg nővérem… Az imidzsem fontos számomra.

 Idegesen pillantgattam néha feléjük, miközben vártam a megfelelő pillanatra, de az valahogy nem akart eljönni. Végül lebuktam… Chanyeol PONT körülnézett és az én ijedt tekintetemmel találta magát szembe. Azonnal eliszkoltam egy menedéket keresve, és elvetettem bocsánatkérő szándékomat. Ekkora égés után semmi esély rá, hogy az esküvő napjáig én ezzel az emberrel 5 méteren belül találkozzak.

 

 ***

 Számításaim hamar cserben hagytak. Mivel Jonginnek valami üzleti utazás miatt nyárig kell halasztaniuk az esküvőt, az eljegyzés után a piperkőc szülei majdnem minden szabad hétvégémet lekötötték. Beleszóltak még abba is, hogy nővérem mikor menjen WC-re, no meg engem is eleget nyüstöltek, bár velem nem igazán foglalkoztak… eddig.

 Egyik ilyen hétvégén újabb látogatást tettünk Hana jövendőbeli apósánál és anyósánál. Amikor anyám meglátta őket, halkan megjegyezte:

 - Vége ennek a hajci hőnek, megmondom Jonginnek, hogy Hanat vigye minél messzebb ettől a két pénzeszsáktól, én meg elmegyek nyaralni – s egy gyors mosolyt erőltetett arcára.

 Innentől kezdve már nekem derűsebb hangulatom volt, mivel este végre az orra alá dörgölhetem az „én megmondtam” imádott szövegemet. Amikor a palotában elvette a kabátomat az egyik alkalmazott, csodával határos módon, nem azonnal az ebédlőbe mentünk, hanem a nappali tágasabb terébe.

 - Még az ebéd messze van, addig is kérlek, foglaljatok helyet – vezetett be minket Kim anyuka. – A férjem még dolgozik, de hamarosan megérkezik.

 A nappaliban én Hana mellé települtem, de nyugalmunkat hamar megzavarta egy hatalmas léptekkel érkező újabb vendég. Az ajtó kinyílt és Park Chanyeol lépett be, tökéletes öltözetben. Öltönyben kifejezetten jól nézett ki, de a vigyora most is ott ékeskedett az arcán. Ha nem lennének a fülei, már körbeszaladt volna a fején…

 Elfordítottam a fejem, hogy még véletlenül se kelljen ránéznem.

 -Nahát, Chanyeol, azt hittem csak estére érkezel meg – állt fel Kim mama és üdvözölte fia kedves barátját. – Ha már itt vagy, csatlakozz hozzánk.

 - Sajnálom, hogy csak így betoppantam. Ha tudom, hogy vendégek vannak, nem igyekszem ennyire – nevetett fel, majd felénk fordulva meghajolt. – Jó napot!

 - Szia Chanyeol – intett neki Hana, miközben megbökte az oldalam a könyökével.

 - Hana, drágám, hagy üljön le Chanyeol is – szólt Kim néni.

 Meglepve pillantottam az óriásra, aki kissé zavart arccal ékelődik be közénk. Ahogy csak tudtam a kanapé karfájába olvadtam, és nem érdekelt a fájó bordáim sem. Így sikerült Chanyeol és közém úgy körülbelül tíz centit varázsolnom.

 - Mondd Chanyeol, most épp mivel is foglalkozol? Hogy megy a sorod? – kérdezte érdeklődve Jongin mamája.

 - Öm… Mivel Jongin távol van a cégtől, így most sok munka van, de nem akarom ezzel untatni magukat – nevetett fel idegesen.

 - Oh, biztos nem untatsz minket! – mosolygott tovább a nő, aztán rám vetette ki a hálóját. – Igaz is, kedves Haneul, te mit tanulsz?

 - É-én… újságírónak… - mondtam nagyon halkan.

 - Akkor biztos érdekel egy hatalmas cégnek a menetele, pénzügyi helyzete, igaz? Chanyeol örömmel elmagyarázza!

  Megdermedtem, és persze ez így ment egészen késő délutánig. Az ebédnél Chanyeol mellé kellett ülnöm, majd Chanyeollal, kint kellett sétálnom a hidegben, hogy megcsodálhassam az udvart, mely kopár volt, akár az elkövetkezendő pár hónap az esküvőig. Semmi reményem nem volt, a felől, hogy megszabadulok a manófülűtől, no meg a piperkőctől és a szüleitől.